Azonban az emberiségnek egy ósfoglalkozásáról lévén szó, mesterszó,
szerszám, fogás ónkénytelenííl is reá vezetett a tórténelemben
való kutatásra, legalább oly mértékben, hogy bizonyos vázlatot sze-
rezhessek s abból tanulságokat meríthessek.
E kutatásoknak egyik eredménye a torténeti részben letárgyalt
elhelyezkedés tórvénye és a tôrténeti mesterszavak tanulsaga
is.
Most kôvetkezik az okiratos rész, mely az idô rendjét szorosan
megtartja — a mennyire t. i. lehet, s a melynek fótanulsága az, hogy
a magyar halászat a mohácsi vészig valóban virágzott s rendkívül kifej-
lódótt; de a nemzetet lesiijtó rettenetes csapás súlya alatt ez is alá-
hanyatlott s tóbbé a régi életre fólébredni nem bírt.
A mi az okiratok értékét illeti. azok a magyar tórténetírók búvár-
lataiból keltek ki s ha egyes kitételek tekintetében helyén volt tüzetesebb
birálatom, az egészre nézve számomra nem marad egyéb a
teljes jóhiszemú'ségnél.
*
Valahol csak fólmerül a magyarság között a mult kérdése, elsô
forrás gyanánt mindig ott terem az «Anonymus», B é l a király névtelen
jegyzôje, vagyis inkább a tolla alól kikerült torténetes kónyv,
mely a magyarok hét vezéréról szól.
E kónyv ix. fejezetében a hal is szerepel, még pedig érvül a mai
magyarföld elfoglalására, akképen, hogy már a ruthének vezérei is
biztatták a magyarságot Pannonia meghódítására, külônôsen felhoz-
ván, hogy ott igen nevezetes forrásvizek, mint a Duna és Tisza
szakadnak egybe s más nevezetes folyókkal és vizekkel együtt, hallal
bóvelkednek.
Bármint álljon is a névtelen a tórténetírás itélószéke elótt; de azt
meg kell adni, hogy a hal úgy áll a konyvében, mint a halászat ósfoglalkozása
a nemzet vérében : a hallal való érvelésben semmi hihetetlen
nincsen, annál kevésbbé, minthogy minden régi író felhozza a
halászatot, mint népfoglalkozást, s ezt az élet is bizonyítja.
Igy H o r v á t h Is t v á n , a magyar ôstôrténet — fájdalom —
túlozva-tüzes búvára, kéziratban maradt becses jegyzetei között, a
melyeket Nemzeti Múzeumunk óriz, a vadászatra és halászatra vonatkozó
jegyzeteket is hagyott hátra s az utóbbira vonatkozôlag kijegyzé
R e g in o torténetes kónyvéból, hogy a magyarság mindennapi élel-
mét vadászattal és halászatial szerzi. Ugyanó kijegyezte P á l jegyzó-
bol, hogy a magyarság nem lakik házakban, hanem szottes sátrak-
ban ; hússal, hallal, tejjel és mézzel él és sok lábas jószágot tart.
I Ib n - D a s 2 t a régi író, azt jegyzi fel a magyarokról, hogy téli ido-
H ben a folyókhoz költözve, ott halászaifal húzzák ki a telet.
: Ennek az állításnak különös nyomatékot kölcsönöz a magyar
halászat jelene is, mert igaz, hogy a jég alatt való halászat még
napjainkban is nem csak sú'rú'n gyakorlatban van, hanem némely
pontokon az arra való kivonulás, valóságos népünnep színét ólti
magára. O r b á n B a l á z s , a Székelyfóld fáradhatatlan búvára, fel-
jegyezte müvében, hogy Sámsond és Kolpény kózségek, tómegesen
vonulnak ki a jéghalászatra ; ilyenkor szól a zene s egyáltalában nagy
a riadalom. A népszokások búvárai pedig tudják, hogy ily kivonulá-
sok eredete rendszerint messze vág a multakba; sót az elsô nyom leg-
többször elvész az óskorszakok áthathatlan kodében.
A Tisza, a Duna — kivált holt ágaik ; — a Bodrog, a Balaton,
a Velenczei tó, a Kopácsi tó s más kisebb-nagyobb vizek jege télszak
idején megnépesedik, a jég síkja nyóg a jegellók, lekelók fejsze-csa-
pásai alatt; vágják a «Bedóntót», az «Ajtóléket», a «Sorlékeket», a
«Szeglékeket» ; a szánok húzzák a rengeteg hálót, húzókóteleit s a
szerszâmok oly csodás sorát, a melyen elbámul az avatatlan nézó.'
«Szakócza», «Gemes», «Gzibék»; a hálón «Bötök», «Gzéla», «Tú-
zsér» különös szerszâmok különös neve! Járja a horgâszat is körbe
vágott lékeken át, a melylyel majd megismerkedünk. Szóval, a magyarság
téli halászatához fogható csak az alsó Wolga tájain dívik;
Európa más részeiben, ily változatosságban és fejlettségben sehol.
Mindez, csak így felsorolva is, régi foglalkozásra valí s hihetóvé
teszi a régi írónak, régi idôkre vonatkozó állítását; annyival is inkább,
mert itt is minden mesterszóból a nyelv géniusza hangzik felénk.
Ezek az adatok, melyeknek különben szájról-szájra öröklodö
hagyomány becsénél többet tulajdonítanunk nem lehet, minden bizony-
nyal még a nemzet pogánykorára vonatkoznak ; innen az elsô okira-
t!g egy köz támad, a mely — legalább a halászatra nézve —■ talán
örökre betöltetlen marad. A nemzet megfészkelódésének s egyszersmind
a kereszténység alapjaira való átgórdülésének ideje ez.
U ÍÁ t
«EL
ri:
íiiAih