a téh gatyàs ôlyv kering, a nádi sármány s a levonult fenyôrigô, a
felhôszerû seregekbe egybeverödött pintyek, kenderikék, mezei vere-
bek, sármányok benépesitik az egészet, mert a láp minden szárnyas.
istenadtának nyujt egy kis magot.
A távol észak ruczaseregei is erre kóvályognak, keresve a forrâ-
sos helyet, a mely sohasem fagy be ; hápogásuk megtöri a láp csönd-
jét, röptük az egyhangúságot.
Es e nagy «csíkországnak» vannak még paradicsomszerü részei
is; messze távol esnek ezek a lakott helytol ; benne vannak «csík-
ország» közepe táján, a hol a Kraszna nyomát csak soros gyékény
jelezi.
Ide van kicsapva télen-nyáron a lápi gulya, gulyásával együtt
s éven át a lápok magányában csak a falvak harangszava látogat el
hozzájuk, hírvivonek a «nagy világból»; és megható, hogy milyen bizal-
mas viszonyt íeljeszt ki ember és állat között az elhagyottság.
A lápok madara bevárja az embert ; a pásztornál se bot, se ostor;
azt mondja: «uram, megérti ám a marha az ember szavát». Én magam
is tanúja voltam hogy a bivalyfalka, mely. egész. napon át kénye
szerint szerte járt a lápon, estére a Kraszna túlsó oldalára gyüleke-
zett és sú'rü tómegben — legelól egy hatalmas bikával — fólemelt
fóvel várakozott valamire: ekkor a gulyás, gyönyörü szálas fiatai
ember, az innensó partról odakiáltott a falkának : «erigyetek mán
haza, mer ránkesteledett ! » És a falka abba a nyomba indúlt is, átgá-
zolta a Kraszna medrét s beállott a karámba ; a tóbbi marha ugyane
szóra a pásztorkunyhó elé gyülekezett s állva vagy leheveredve
kéródzótt. D om a i h d y IsTvÁN-nak köszönöm.
Ez az Ecsedi «csíkországnak» futólagos k ép e ; — s ha leírásánál
csapongott a toll, ezt mintegy ösztönszerüen tette; mert ennek a szüz
helynek is meg vannak számlálva a napjai, veSztére tór az ôshalâszat
kérlelhetetlen rème: a lecsapolás.
Méltó társa az Ecsedi lápnak a Beregben terjengó «Szernye»,
melynek fó csíkászhelyei Nagy-Bereg mezóváros és Derczen falu;
mind a kettót javamagyarság lakja ; «rekesztó» népek, és —- a mint
ez már a magyarság természete — bemondogatnak egymásnak : péld.
«hogyha Nagy-Bereg város, akkor a légy is madár!»
A Szernyében nincsen tulajdonképeni ingóláp; szilárd helyei számosak
és terjedelmesek ; néha egyes hatalmas tólgyek is állanak rajtuk
: az égeres, bokros hely nem ritka s a nyilt helyek — mintha a
fóld megrepedésétól erednének — tórésesek, sárosan-mocsara-
sak, számos apró víztükórrel, árokszerü nyilással, a halászat e voltaképeni
helyeivel, a melyeknek itt «vésp« a nevók. Semmi kétség, hogy
ez a vész a régi okiratok «lacuna»-ja.
A Szernye csikásza csak tisztogatja a vészt és, hogy hozzáférhessen,
«lábót» épít. Ez a lábó a «czólópépítménynek» egy neme: karvastagságú
husángoknak két sorban való leverése s a kóznek földdel és
gazzal való kitóltése ; így készül a kanyargó, keskeny ósvény a vész
felé. Ez a «lábó» a legtöbb helyen egyszersmind csíkgát is, azaz:
könyökszerü kanyarodásaiban kashelyek vannak kihagyogatva, a
melyekbe a csikkasok befektetve lerakatnak.
Ez a rekesztésnek állandó neme, mely mellett tavaszszal, lápdaga-
dáskor, a kióntéseken messze terjedó, kevésbbé állandó futógátak is
szokásosak.
A Szernye csikásza sokban külónbózik az Ecsed csíkászától, a
mint ez már a két hely külónbózó természetéból ónkényt kóvetkezik
is. Házánál a csikot hordóban tartja, szegénye pedig szivesen meg-
eszi a póczhalat is, mely itt hihetetlen sokaságú, úgy, hogy még maiglan
is sertések hízlalására, kacsák etetésére használják.
De egy tulajdonságban egyezik a két terület halászó népe : szereti
a lápot, büszke reá; a rekesztés neki nem munka, hanem élvezet.
És igaz, hogy e sajátosságnak immár messze fóldón nincsen párja.