T
Lp
bizonyos színtájak — régiók — meghatározására törekedjenek, a
melyeket bizonyos halak jellemeznének.
Ez idô szerint három ilyen színtáj van elfogadva, u. m. i. a sebes
pisztráng, 2. a rózsás márna és 3. a dévér-keszeg színtája, akként,
hogy a pisztrángé a legmagasabb fekvésû, tehât a forrâsterületeké, a
márnáé a már nagyobb patakká, vagy kis folyóvá alakúlt vizeké;
végre a dévér az alsó, kifejlôdôtt folyásokat jellemezné.
A pisztráng színtáját azután jellemezné magán a pisztrángon kívül
a kövi csik, a botos kölönte, a fürge cselle, a pénzes pér ; lassanként
még a kôvetkezô színtáj némely hala is.
A rózsás márna színtáját jellemezné a fenékjáró külló, a szélhajtó
küsz, a fejes domolykó, a veresszárnyú konczér, a pirosszemú kele,
az Éva-keszeg, a ragadozó ón, tó-ponty, a tarka meny, a csuka, a
fogas sülló, a csapó sügér, a vágó durbincs, a vak ingola, az ángolna,
a lengyel galócza és a pénzes pér.
Végre a dévér színtájára jónnének a márna színtája halai kózül a
legtóbb, azonkívül a csendes, iszapos részeken, mint jellemzók, a széles
kárász és a nyálkás czompó. *
De azok, a kik e színtájakat fólvetették, maguk is érzik, hogy ez
sokféleképen változik, számos átmenete van, a mi magyarúl annyit
jelent, hogy a színtájak határvonalai elmosódnak s evvel a színtájak
határozott jelleme is veszendóbe megy.
Rendkívül érdekesen világítja meg a németek elméletét a Túrócz
folyócska, melyból P e t é n y i a kóvetkezó 1 5 fajt jegyezte fel : német
hucpó, botos kölönte, tarka meny, spéles kárásp, nyálkás cpompó, Petényi
márna, fenékjáró külló, fejes domolykó, fürge cselle, vésettajkú
paducz, kövi csik, kóz-csuka, pénzes pér, dunai galócza, sebespispiráng.
Ez mindenesetre pisztráng-színtáj s ime ott van a kárász és a
czompó, mely a dévér színtáját jellemezné; a kárász tót neve «kara-
sek» s P e t é n y i egy kérdó és egy felkiáltó jellel kisérve odajegyezte,
hogy «állítólag az álló vízben fordúl eló». Már pedig ebben semmi
rendkívüli nincsen, mert természetes tórvény, hogy az alkalmatos
víznek akad a maga alkalmatos hala, sokszor oly magas fekvésü
tájakon is, a hol ezt az elmélet nem is sejtené. * *
* Handbuch der Fischzucht und Fischerei. Berlin 1886. p. 32— 3?
* * K r i e s c h J á n o s a széles kárászt a Garamból jegyezte fei, mely «márna színtáj».
A pisztrângnak havasi tájakon való elterjedése, a magyarságot véve,
2 500 méterig terjed és annyi bizonyos, hogy a legmagasabbról indúló
vizek elsó hala; de azért «havasinak» mégsem nevezhetó, mert épen
nem havasi jellemü vizekben is legott található, mihelyt a víz alkalmatos.
Magyar földön két pont bizonyítja ezt az állítást. Az elsó a remek
Szádelló hegyrepedés Abauj-Torna megyében, hol addig, a meddig
a repedés patakja a repedésen keresztül csórtet, a legszebb színü
pisztráng lakja, a melyet én ismerek, a patak felsó és alsó részében
ellenben nyomát sem találjuk; a második a Színva és Garadna vize
Borsodban, hol Miskolcztól — mint a síktól számítva — 50 percznyire
a leggazdagabb pisztrángos víz csórtet, a melyet valaha éltemben halásztam
; a két patak vizéból megalkotott gyönyörü vizü nagy tóban
a pisztráng 12 kiló súlyig nóvekedik. Ez a fólséges víz, Miskolczon át
haladva, a város szennyétól peczeszerüvé válik; de a városi malmok
kallóiban akad Petényi-márna és kövi csik. Sem a Szádellóben, sem
a Szinva-Garadnában botos kölönte, pénzes pér nem fordúl eló ; az
utóbbiban — de csak a Garadnában és a tóban — a fürge cselle
nagy számmal van meg és — a mi leginkább meglepó — ugyanez a
fürge cselle megvan a Hejóben is, még pedig tószomszédságában a
meleg források kifolyásának, ott, a hol ez a hideg forrásokéval egyes
ü l ; * itt él azután a fenékjáró külló is, és kevéssel alább beköszönt
a fejes domolykó és a pirosszemü kele a veresszárnyú konczérral
együtt.
Nálunk a «pisztráng színtáját» inkább így lehetne jellemezni ;
sebes pisztráng, botos kölönte, fenékjáró külló, fürge cselle, fejes
domolykó, vésettajkú paducz, Petényi márna, vak ingola, és, mint
korlátozó rabió, a tarka meny, mely igen magasra hatol ; járúlék a
pénzes pér, mely a «pisztráng-színtáj» alsó határa kórül él, néhol a
dunai galóczával osztva meg a helyet; végre hozzátéve azt is, hogy
t. i. a pisztráng jobban fejlôdik ki alantosabb folyásokban, mint a fel-
sóbbekben. Mindez nagyon rontja az elmélet határvonalát.
A mi ezen alúl kóvetkezik, t. i. a «márna-színtáj», az igazán szólva
meró átmenet s víz és hely szerint oly száz meg százféle elvegyülése
a fajoknak, hogy a határt megvonni tulajdonképen lehetetlenség.
* Nekem semmi kétségem sincs az iránt. hogy a Szinva pisztrángja a Hejóben jól
megelne ; e két víz télen át nem fagy be s egészben véve közös eredetü.