: ri
v u . A S Z IG O N YO S .
Jvét képpel.
Az ósrégészet tudománya a szigonyos halászt jogosítja fól arra, hogy
szerszámja után a legósibb halásznak vallhassa magát s e tudományág
állítása szerint a kovakóról lerepesztett, késalakú és husángra kötött
kovaszilánk, másodsorban a szakásra kiformált szarvas és rénszarvas
agancsa volt volna a mal szigony minden alakjának óse.
Ha foltétlen hitelt adhatnánk azoknak a rajzoknak, a melyek ósrégi
halászszerszámokon találtattak s a melyekról a halászat tórténe-
tének általános részében már meg is emlékeztünk, akkor a szigony
még a fóld kérgének legutolsó alakúlását megelózó korszakhoz tar-
toznék, tehát kózszólás szerint «özönviz elótti» szerszám volna.
De álljon ez bármiképen, az bizonyos, hogy a legrégibb halász-
szerszámok között a szigony a legelsók sorába tartozik, talán már
azért is. mert támadó szerszám ember, futóvad és hal ellen egyiránt;
ha akarom dárda, ha akarom gerely, ha akarom szigony, szóval sok-
félére alkalmatos.
A magyarfôldôn található szigonyok sorozata, az alak és berendezés
soknemu volta azt bizonyítja, hogy ez a szerszám mindenkoron a
nép kezében, s a vele való bánni tudás a magyar halásznak mindenkoron
kiváló tulajdonsága volt.
A szigony használata a vizek természete s a halak életmódja szerint
igen változatos ; alapjában két fómíveletre osztható, t. i. a halász
vagy szemre, vagy vaktában dolgozik vele ; és vagy nyakal, vagy szúr.
Lássuk a munkát, a melyet a szigonynyal szemre végez.
Hiába van a halnak «hideg» vére!
A hatalmak hatalmának, mely hallgatást parancsol az éhségnek,
elparancsolja a szomjúságot, az álmot, ellenállhatatlanúl üzi, vonzza,
hihetetlen akadályok legyózésére serkenti, halálos tusára ingerii az
élólények seregeit s minél magasabb a szervezetók, annál hatalmasabban
; a hatalmak e hatalmának, a szerelemnek, a hal is alá van
vetve!
És a mikor elindúl, hogy kitóltse az élet mindenségét fenntartó,
fo.lyton megújító s épen azért fónséges ösztönt, azt mondjuk; a
ha! ívik.
A hatalmas ösztön lüktetése elveszi a halnak is látását, hallását s
e kettóre alapított óvatosságát ; a ravasz, óvatos harcsát épen úgy kivi-
szi a mélységból a sekély szélvizekre, mint a legostobább kárászt, s
nem is egyenkint, hanem kivitte hajdanában, a halgazdagság idején,
tôméntelen seregekbe veródve, ma már csak csapatosan, de kiviszi,
üzi, hajtja, valamennyit ma is.
A mint a tavasz kózeledik — még meg sem tórve a jégkérget —
a halak bizonyos fajai nászútra indúlnak ama sekély helyek felé, a
melyek az ikra lerakására, a nap melegével vaiò kikóltésére alkalmatosak.
Ezek a helyek, halásznyelven szólva, az ivóhelyek vagy vivóhelyek;
s az elnevezés igy is úgy is találó.
Oly folyómenetekben, tóságokban, a melyeken emberi kéz, vagy
a természet hatalma nem változtatott, ugyanazokat a helyeket ugyan-
azok a fajok látogatják, évról-évre, s mondhatni, egy bizonyos napra
esó pontossággal.
És ha a halászt tapasztalala nem is tanítaná meg e jelenségre s e
jelenség kihasználására ; rávezetné a nyüzsgó élet, mely az ivóhelye-
ken s kórnyékükón keletkezik. Felgyülekezik ott ilyenkor a halászó
sas, a búvár, a halászcsér, a gém, a ruczàk és gàzoló madarak sokasága,
hogy a halban vagy legalább is lerakatott ikrájában lakmá-
rozzék.
A mázsás harcsának mozdulataitól megburványlik a sekély viz
színe ; sót nem egyszer csupasz háta is megfénylik a víz színe fólótt ;
hatalmas bajusza kicsapódik, mint valami békatór. Hatalmas, negyed-
mázsás tópontyoknak bognáros sórényúszója kikerül a vízból s pör-
sölve szántja tükrét ; a dévér s más keszegfajok legdérekabb darabjai
összetömörülnek, hát mellett hát látszik a víz színén; iramodás, csap-
kodás, furakodás felzavarja a vizet s mozgásba hozza, mintha sebes
forgószél kapott volna belé a víz síkjába. Ez utóbbi jelenség kivált
fii!
ri,
Ï». ' í-
Miíriifi
iriJ
r i "
£ I ■■ ‘