fehogy
legôsibb soron nyaklószigonynyal él, mely — mint ilyen —
jellem és használat szerint egyedül áll.
A 74. ábra 2. egy Szendrôrôl való nyaklószigony, melynek hét ága
van s mindenik alapjában oly módon szakás, mint a kokorból
kimutatott kétágú svéd nyaklószigony (1. 72. ábra 1.).
A 74. ábrában i. bemutatott hid-
vég-ardói nyaklószigony még kezdetlegesebb,
a mennyiben ágai (8)
gereblyeszerú'en tompák, végig si-
mák, tehát sem szúrók, sem fogasok,
hanem ütés útján roncsolók.
Ezek a szigonyok rendkívül ér-
dekesck, mert, noha berendezé-
sük meg van okolva azáltal, hogy
kavicsos vizekben használtatnak s
ezért hatékonyságukat a hegyességre
építeni nem lehet •— mert hiszen ez
a hegyesség legott megtórne a ka-
vicsokon — mégis azt tapasztaljuk,
hogy hasonló viszonyok között —
péld. a Székelyfóld igen kavicsos vi-
zeiben — egészen más jellemú szigonyok
használtatnak, a mint ezt majd
a maga helyén látni fogjuk.
A szigony természetéból kiin-
dulva, a Bódva menti halászság az
egyedüli, a mely a halat nem «szúrja»,
nem «dobja», nem «sujtja», hanem
Hidvég-ardói nyakló- saját szavával élve — és találóan élve
szigony.
— lenyakalja.
74
Szendroi n}^akló-
szigony.
Lássuk most már a legközelebbi fokozatot, t. i. a szúró szigonyok
között a kétáguakat.
Az a régi vasszigony (72. ábra 2.), a mely az ósszehasonlítás alapjáúl
szolgál, mint mondottuk, a Mojgrád melletti lelethelyról való s állítólag
római.
Azonban tagadhatatlan, hogy Neptunus, mint a vizek istene, min-
S Z IG O N YO K . 193
dig háromágú szigonynyal szerepel a rómaiak képzómüvészetében
s a késó római korból való arany nyakláncz szigonya is, melyet a
62. ábrán 4. alatt bemutattunk, szintén háromágú.
A magyarság szigonyain végig tekintve, viszont azt találjuk, hogy
a központi magyar halászság a dárdaszigony mellett kizárólag csak
a kétágú szigonyt használja, mely alkata szerint a külónbózó pontokon
is egynemü, tehát— mint mondani szoktuk — tipusz, s az állítólagos
rómaitól csak annyiban külónbózik,
hogy ágai sugár egyenesek s szakái nem
szemkózt állók.
Tekintve azt az ezer véletlent, a mely
a külónbózó korokból eredó tárgyakat
ósszehozza s a mely a népvándorlás nagy
hullámverésében még íokozódott is, én
haj landò vagyok a Mojgrád ról való szigonyt
ahhoz a tórzshóz vonni, a melytól
a tipikus magyar kétágú szigony vette ere- 2
detét.
Teljesen egyre megyen, akár Tápén,
akár Csongrádon, akár Kórós-Tarcsán
veszszük szemügyre a még létezó szigo-
nyokat — a mi akad mind régi — a tipusz
egy és ugyanaz.
A legfejlettebb alak, a Tápén dívott
vágószigony (75.ábra i .), hatalmas vas,mely
kózel fél méter hosszú, kórómszerüen szakás,
7 ) . ábra- M ag yar szigo n yok .
szakái pedig a lapban ellentétesek.
Kópüje sajátszerü diszítést mutat, a melylyel majd a nádvágóknál
fogunk találkozni; rúdja kórülbelól 3 m. hosszú, szóval hatalmas fegyver,
a melyet majd a népies halászat mai gyakorlatáról szóló szakaszban
akár meg is bámulhatunk.
A 75. ábra 2. a Kcírós-Tarcsán dívó szigonyt ábrázolja, mely vas-
ban valamivel gyengébb, de tipusz szerint az elóbbivel egyezik.
A háromágú szigonyok kózt a magyar halászság kezén tóbbrend-
beli alakokat találunk; ám ezek már nem alkotnak oly állandó tipuszt,
mint a minóvel a kétágú formáknál megismerkedtünk.
H e r m .án o . a m a g y a r h a l á s z a t . I 5
t :
,sr
m i 'A
:p, 4
■rió.
i
If i: