fe
5
, vt
r
•lì hl
il
:Aî.
ri"'
• IS ., -U ’ :.. >'¡
'M 'M Í
•i,.' i '"J: ÍÍ7 ruí
G'
:£D'I!
I i
il
141
szállhat a víz fenekére, hanem úgy kózepes mélységben lebeg s vagy
fel van férgelve, vagy fel van halazva, békázva. Világos, hogy mihelyt
a hal bekapja a horgot s rángatni kezd, megszólal a kolomp, a kabak
pedig bukdácsol, a halász tehát biztos abban, hogy még ha el is
alszik, furfangos szerszámja a kello idóben kólti fel.
A kikótóhorgászatnak legderekabb mesterszerszámja a lókos-
hoiog, a vele való halaszat «liik uláii vctíón-nak neveztetik.
A szeiszámnak fó aikoto részeit a 247. ábra mutatja, hol T
derék, érett tok, mely íel van kantározva s a melyból azután a 60— 80
métei hosszú horogín vagy horogderék — egy erós kenderzsineg —
indúl. A tok kantárától vagy kasornyájától az elsó horogpatonyig
terjedó ínrésznek «fokeresp» a halász-mesterneve. A patonyok, illetóleg
horgok kórülbelól méternyire vannak egymástól s kórülbelól félméter
hosszúk, a mikor tehát az ín kifeszül, a horgok egymást nem
érhetik el, nem bonyolódnak. A tók után való halászat külónósen az
Al-Dunán dívik ; csalija pedig leginkább a nagy giliszta, a melyet a halászok
gyepesekból szoktak ásni s rendesen ócska bógrékbe gyüjteni.
A tökös horog mindig a folyósabb helyeken szolgál ; nyári szerszám,
a melynek kivetése ladikból tórténik s két embert kiván, kik
kózül az egyik evez, a másik a horgot ereszti.
A legfontosabb müvelet a horognak kivetésre való felszerelése;
a férgelés és a kiakasztás. A kivetó halász a ladik orrára teszi a tököt,
azután ráhúzza a gilisztát az elsó horogra s a horgot a ladik peremén
át kifelé akasztja, az illetó ínrészt pedig elrendezi a ladik fenekén ;
így folytatja horogról horogra, gondosan ügyelve arra, hogy a horgok
abban a sorrendben legyenek klakasztva, a melyben az ínra fel vannak
kótve. A mikor az utolsó horog is fel van férgelve s ki van
akasztva, akkor a horogín soros hurkokban fekszik a ladik fenekén s
kezdetét veszi a kivetés.
Az evedzós beevez a folyóba, azután háttal víz ellen fordúlva
fólfelé kezd evezni ; erre a vetó kiveti a tókót, utána ereszti a tók-
ereszt, mire a tók a folyással indúl ; a vetó ezután jobb kezével leszedi
a peremról az elsó horgot, bal kezével felemeli a horogín kcívetkezó
darabját s így folytatja, a míg az utolsó horog is elfogyott. A tók már
messziról sárgállik, az ín lapos ívben merül a vízbe; a halászok
kieveznek s karóhoz vagy bokorhoz kcítik az ín kótóvégét s várnak
— úgy egy negyedóráig, kis félóráig — a mint a hal abban az
idóben jobban vagy lustábban harap.
Ha nagy hal fogódzott meg a horgon, rángatása meglátszik a
tók bukdácsolásán s a halászok nyomban elindúlnak a felszedésre,
mely így tórténik ; Leoldják az ín kótóvégét s a felszedó halász a ladik
dereka táján állapodik meg, kezeügyében tartva a szákot ; az evezós
csak lassan ereszti a ladikot abban az irányban, a melyben az ín ki
van feszítve, tehát az úszó tók felé, mire a felszedó nagy óvatosan
fe jn i kezdi a horog inát, azaz: két kezével felváltva emelgeti a vízból
a ladik fenekére, nem sokat tóródve avval, hogy ott ósszekuszálódik,
mert egész figyelmével azon van, hogy a horgon akadt halat ideje-
korán megérezze. A midón rángatást érez, balkezével lassan húzza az
inat, jobbjával pedig megragadja a szákot s a mikor a horgon akadt
hal burványt vet a vízszínen, alája merit a szákkal, hogy biztosan a
ladikba vethesse.
A mikor az egész szerszám be van fejve, a fogott halat kioldják a
horogból. Azt, a mely a horogba csak belé akadt, tehát nem nyelte
el a horgot, beeresztik a bárkába, azt, a mely lenyelte a horgot,
sokszor ki kell hasítani.
Azután újra kezdik.
Ugyane horgot néha fel is halazzák, kivált mikor süllóre halásznak.
Az apró — rendesen küszhal — melyet billeg-hálóval sze-
reznek óssze, dézsában van s a rendbe rakott horgot úgy halazzák
fel, a mint a horogszem egymásután kóvetkezik, t. i. a vízbe való
áferi k
l'4
'i. 4' u
■'4414, :■