II. A M A G Y A R HALÁSZAT M Ú L T JA .
A magyar halászat torténete fáradozásra méltó feladat. A vízrajzzal
való ósszefüggésében sokszorosan foglalkoztatta is az írókat és mégis
igaz, hogy ma is várja íróját.
A mi tôrténelmi irodalmunkban mint a halászat tórténete szerepel,
az jobbadán krónikai adathalmaz, mely haszonélvezeteknek
évszám szerint való felsorolásával éri be, s nincsen tekintettel arra, hogy
a halászat osfoglalkozâs, melynek tórténete nemcsak évszámokkal,
nemcsak adományokkal, hanem a nemzet életével is szorosan ósz-
szefüggo.
A midón én e tôrténelmi vázlat megírásához hozzáfogok, egy nagy
igazságot tartok szemem elótt, s ez az, hogy ósi népfoglalkozások-
ról csak akkor írhatunk torténelmet — a szó igaz értelmében, ha
azoknak jelenét minél alaposabban megismertük; mert ez a jelen, az
emberóltók szerves kapcsolatának révén, sok ósi dolgot mesterszót,
szerszámot, fogást, szokást — óriz, a melynek ismerete nélkül a
multak nem egy része vagy homályban marad vagy hamis alakban
tünik fól.
Egyedül okiratok alapján keresni az eligazodást, nagyon bizonytalan
eljárás ; már azért is, mert azokban lépten-nyomon fólbukkannak
oly kitételek, a melyeken a való fordúl, de a melyeknek értelmét
hiába keressük az okmányok szóvegében.
Ezeknek helyes megfejtését nem adhatja meg más, mint a halászat
jelene, annak minél tisztább népies része, kivált oly vidékeken,
a melyek a nagy forgalom átalakító hatását még alig, vagy épen
nem érezték meg.
Szerintem a valóságos magyar népies halászatnak, a legôsibb magyar
telepek e mai napig is legszabadabb ósfoglalkozásának, fóképen
annak a résznek, mely soha sem volt czéhes: ennek nem ismerésén
múlik legnagyobb részben a magyar halászat valódi torténetének meg-
írása : és igaz, hogy evvel eddig tórténetíró nem is foglalkozott.
E szavakat nem kicsinylés, nem hivalkodás adja tollamra.
Hivalkodnám, ha csak valamiképen éreztetném is, hogy immár
én írom meg azt a tórténetet. Jól tudom én, hogy két évi kutatással
a magyar népies halászat jelenét nem merítettem ki; jól tudom, hogy
a mohácsi vész, részben a reformáczió is. a réti halászat eltünedezése
sokat temetett el halászban, szerszámjában, szókincsében, szoká.sá-
ban — tehát ismerem tudásom hézagos voltát.
Tisztelettel és hálával viseltetem azok iránt, a kik odaadással és
jóhiszemüleg adatot halmoztak adatra, mert evvel módot nyújtottak
nekem az egybevetésre és az alap megszilárdítására.
Nekem vállalkozásomban a kôvetkezô irány ajánlkozik : jóhiszem-
mel elfogadom, a mit a tórténetírók adatban nyujtanak s a halászat
torténetírásához egy új elemmel, az élo munka, élô szó és élô
szokás elemével járulok, a melyról hiszem, hogy nem egy tekintetben
tisztázó lesz s megkönnyiti azoknak munkáját, a kik majdan több és
jobb eszközzel foghatnak a szép feladat végleges megoldásához.
Evvel a munkafelosztàs elvének eleget teszek ; egyébre nem is
törekszem.
*
Lehet valakinek hite — és, vérmérséklete szerint, nemzeti büsz-
kesége — fôltenni, hogy Árpád hadaiban az ember szâlanként
lôra termett hôs volt, oldalân görbe karddal, vállán párduczkacza-
gánynyal, érczsisakján lengô kócsagtollal — szívében hadakozási és
örökös kalandvágygyal, mely folyton arra sarkalta, hogy szomszédjára
rontson, prédát ejtsen, ezt párduczbórón végig nyúlva eltivornyázza s
kózben új prédajárásokon tórje a fejét.
A magyarság hosiességét elismeri minden tôrténeti kútforrás ; de
hogy az az örökös hôskôdés, a melyben irodalmunk és képzômûvé-
szetünk oly nagyon gyönyörködik, túlságos és nagyon egyoldalú, az
bizonyos.
Ez az egyoldalúság onnan ered, hogy a magyar tórténetírás, mint
sok más nemzeté is — a legújabb idókig kózépkori nyomokon járt.
Sokat foglalkozott csatáknak leírásával, királyok, vezérek dicsóségé-
nek — gyalázatának fürkészésével. A múlt oly színt öltött a jelen sze-
' di: V:TI
! :