I I'G9'
XVll. A « SZ E R EN C S EH A LÁ S Z » .
L e o p o ld von B u c h egyike volt a földtan tudománya megalapí-
tóinak. Kortársai fejcsóválva nézték azt az embert, a ki hegyról
hegyre, szikláról sziklára járt, megkopogtatta, letórdelte kalapácsával
s a letört darabot a friss tórésen gondosan nézegette a nagyítón át —
azután jegyezett.
Ez akkoron volt, a mikor sok, a tudós hírében álló ember is
tudta ugyan, hogy a fold méhéból, az elmálló szikla belsejéból kikerül
sok alakzat, mely hol csigához, hol kagylóhoz, hol foghoz hasonlít,
— tudta, hogy napfényre kerülnek óriási lábszárcsontok, bordák
is; de rendszeres tudás hiányában az az ósdi «tudós» a hithez, a fóltevés
alaptalanságaihoz folyamodott, mondván, hogy ez a lábszár a
szentek óriásának, Szent Kristófnak a csontja; sót akadtak olyanok
is, a kik úgy vélekedtek, hogy a teremtó istennek sem sikerült ám
minden egyszerre, hogy elóbb próbálgatott mindenféle alakot s ha
valamelyik nem vált be, hát eldobta, mint a fazekas a hibás csere-
pet; végre voltak olyanok is, a kik mindebben «a természet játékát»
látták.
B u c h fáradozása azonban nem veszett kárba; s a mit ó megkezdett,
azt mások folytatták. E kutatások révén mind jobban és jobban
ismerjük ki a fold kérgének szerkezetét, a rétegzetelból kiszedett,
kivésett és kivájt ezernyi ezer alakokból, vagy ilyenek maradványaiból
pedig megtanúljuk, hogy a fóldfelület mostani élólényeit mások
elózték meg, a melyek idó szerint mérhetetlen korszakokban éltek s
a keletkezó új rétegek alá temetkeztek, tehát kihaltak.
Megtanúljuk azt ¡s, hogy az egyes rétegekben foglalt óslény-
maradványok nem ú. n. külón teremtés eredményei, hanem egészben
véve átmenetiek is. És a tudásnak ez a fontos ténye reátanít arra is,
hogy velünk együtt oly állatalakok élnek a fóld mai felszínén, tengerében
s egyéb vizeiben, a melyeknek legközelebbi rokonai már kihaltak
s részben már csak ásadékok.
Ilyen alak példáúl az elefánt, melynek ósalakja, a mammut, már
kiveszett ; csontjai már ásadékok ; de Sziberia örök jegében akadt még
olyan is, a melyen a hús, a bór még rajta volt. Ilyen enyészó alak a
bólény, mely már csak Litvánia egyetlen pontján él, holott elódje
már ásadék; ilyenek a mi tok-szerü halaink és sok más. Mondjuk ezeket;
«leáldozó alakoknak».
Mindez ónkéntelenül is eszébe jut az embernek, valahányszor
mélyebb pillantást vet erre a mi magyar világunkra.
Keleti nép vagyunk ; de óntudatra ébredve, keveródünk s átala-
kúlunk. A kelet ismertetó vonásai egymásután leválnak rólunk ; las-
san bár, de tömören keletkezik az új, nyugoti müveltségü magyar társadalom
— nem külón teremtés, hanem folytonos átalakulás útján s
a réginek sok alakja már «ásadék», más határozottan «leáldozó».
A leáldozók között a legnevezetesebb az a javíthatatlan henyéló,
kinek se hivatása, se tórekvése ; ki nem tóródik még csak a holnap-
pal sem s abból él, a mi «akad»; — egyetlen elve a dologtalanság;
egyetlen tórekvése a «jó szerencse». •
Ez az utolsó ázsiai maradvány, mely, lehasalva, ott sütkérezik úton-
útfélen, ott ácsorog a városok piaczán, hogy rávesse magát az étel
hulladékjára, az eldobott szivarcsutkára, a dinnyehajra s a jó ég tudja
mire nem.
De a vizek melléke mégis csak legigazibb termóhelye.
Képzelete mutogatja neki a nagy harcsát, csukát, a széles dévérkeszeget
s hogy ezt mind egy szem horoggal, egy madzaggal, egy
kóvel, egy gilisztával, a mi pedig a legfóbb: heverve \e\\ei szerezni, —
csak legyen «szerencse!»
Tiszán-Dunán végesvégig ott lopja ó a napot a kikötött tutaj szélére
hevercdve, lekuczorogva a mart alá, a bokor tóvében ; várja a
«jó szerencsét».
Hát még a szerszámja! A kenderkazalból kilopott egy szárat,
ujjaival kitilolta, tenyerével megsodorta; azután «keritett» a bárkarako-
dón egy szem horgot, ezt rákótótte arra a nyers ínra ; a martból kitúrta
a csalit, aztán kovet kötött a horogtól két arasznyira s bedobta az
egészet a vízbe. Azután ül, vár és nem csinál semmit. Félóránként
’7 i ■
■feU/i''. .
. fe 79
7.;:
7 |7':;
m n
,7 " 7 i!
F fi 7 7 1 :
■‘;A. ■
d à i