„a ;| ;U
■il
illi
'■ririr "■
| iiif
«s K
fi 31
s1i.al '■« '
T::
■'4.2
i '
f li i i
y
■i
lî ài 1
iTririlri
:uj
■ m
I
a
iî'
4
R
-M
6o2 T E R M E S Z E T H I S T O R I A .
N o b e l korszakot alkotó találmányát, a dynamitot, melylyel hegyeket
lyukaszt és rombol, a vizbe vesse, ott felrobbantsa s néhány nagyobb
halért egész sarjadékot gyilkoljon.
A más irányban kinálkozó haszon, szóvetkezve a lustaságra való
hajlandósággal, vette reá az embert, hogy gyáralnak mérgezó s reá
nézve már nem hasznos folyadékát, szemetjét a folyókba bocsássa;
hogy e folyókat a kózhaszonra való tekintetbôl, de egyoldalú irányzatok
szerint szabályozza, ne hagyjon a halnak ívásra alkalmatos
helyet, hagyjon helyette az ártéren számtalan gödröt, a melybe áradáskor
a halivadék bejut, apadáskor benne szorúl s a midón a nyári
nap heve a gödrök vizét elpárologtatja, vagy megposhasztja, az a halivadék
millió számra nyomorúltan elpusztúljon.
A tóbb termófóld után való féktelen vágy miatt megfeledkezett
az ember arról a kózhaszonról, a melyet a víz halban nyujthat, —
megfeledkezett a nemzeti vagyon nagy kárára, mely kár nemcsak
pénzben, hanem egy egészséges táplálék kimaradása során a nemzet
kózegészségében, tehát az életben is éri.
Evvel a valóságos rombolással szemben az a kár, a melyet a vidra,
a vidranyest, a gém, a halászsas, a halászcsér, a jégmadár s az alsóbb
rendu élóskódók seregei a halban ejtenek, valóságos csekélység,
mert hiszen ezeknek a munkája a szabad természet ólén csak az élet
rendes folyása és semmi egyéb, csak szabályozó és nem irtó.
A hallal éló állat kártékonysága csak ott alakúl valóban azzá,
a hol az ember gondozásába fogadja a halat, a hol megadja, meg-
bóvíti a hal életfóltételeit, hogy szaporaságát megnöveszsze, szóval,
a hol a halat védve tenyészti.
Ilyen kôrülmények között a hallal élô állat klzökken életének
rendes kerékvágásából ; a tenyésztés és védelem által megszaporított
hal magára gyüjti a vele élóket akként, hogy messze térról gyüle-
keznek, vagy akként, hogy a bóvebb táplálék szaporaságukat meg-
nóveszti.
Szóval, hogy a kizárólagosan vagy alkalomszerüen hallal éló állat
rendezett halas tóban, halas patakban, folyóban kártékony, az nem
szorúl bizonyításra.
Lássuk tehát e kártékony állatoknak legfóbbjeit. A vidra
Lidra vidmns Erxl. — igen erós, nyestszerü állat, melynek feje
kissé lapított, füle elkerekített; lábai kurták, erósek, az újjakat teljes
úszóhártya kóti óssze ; szóre tömött, sima, háta felól sótétbarna,
hasa felól szürkésen világosodó ; testhossza i méterig, az eróstóvü
fark 40 cm. Szóvevényes, tóbb oldalra csóvesen nyiló lakását vizek
mentén, csóndes, bokros helyeken ássa s egy esó mindig a víz alatt
nyilik. A vidra kitünóen úszik és bukik ; legkedvesebb eledele a
hal, kivált a nemesebb fajú; rendes halasokban roppant pusztítást
végez. Irtása csapóvassal, lessel és vidraebekkel való vadászat útján
tórténik.
A vidranyest* — Mustela lutreola L. — a vidránál sokkal kisebb,
górényszerü nyestfaj ; feje lapított, lábújjai csak félúszóhártyával vannak
felszerelve. Szóre háta felól sótétbarna, fényes : hasa felól szürkés ;
ajaka és egy nyakfolt fehér; testhossza 30— 35 cm., farka 15 cm.
Ez a halászó nyestfaj mindenütt ritka jelenség.
A vípi cpicpkány — Sorex fodiens Pali. — egy piczi, egérszerü, de
ragadozó állat, melynek egész hossza — a farkkal együtt — 9— i o cm.;
tömött szörözete háta felôl sótét szürke, majdnem fekete, hasa felól
fehér; orra ormányszerú'en nyújtott, hegyes ;fülei aprók, lecsaphatók,
hogy bukáskor a víz be ne hatolhasson ; lábain sorosan álló úszóser-
ték vannak, melyek úszáskor fólállíthatók s így a lábat evezóssé teszik ;
a fark alsó felén szintén sorosan álló úszóserték vannak s a fark kormányzó
erejét óregbítik. A partba vájt lyukakban lakik, melyek tóbb
csóvel nyiinak ; ezek között egy mindig a víz alá vezet. Ez a kis állat
az ikrában és a halivadékban pusztít ; de ráveti magát a nagyobb halra
Is, a melyen megkapaszkodik, hogy szemét és agyvelejét kirághassa.
Irtása strichninnel, mérgezett ikrával és kis csapóvasakkal tórténik.
A csonttörö sas — HaliaMos albicdla L. — igen termetes, hatalmasan
feszító sas; testhossza 80— 90 cm.; szárnyának feszítése 2 ■2’ 3 m.
Feje, nyaka fakó; teste fóldszínü ; farka — meglett korában
tiszta fehér s más sasokéhozképest aránylag kurta; csóre és lábaszára
viaszsárga ; karmait akként állíthatja, hogy kettó-kettó szemben áll
egymással. Nagy folyók és tóságok táján szlklákon és magas fákon
fészkel ; a víz fölött lebegve kiszemeli a halat s mintegy leejti magát
reá, hogy karmait a hátába üsse ; prédája leginkább a pipáló hal ; a
3— 4 kilogrammos darabokat kónnyen bírja. Télen át a folyók és
* FÖLDY szerint nyércg, a német Norz után magyarositva.