lomhán húzza a horgot, hogy igazitson rajta, új gilisztát «fergeljen»
reá, ha a régi levált vagy az apró hai leszedte ; s így megyen az napestig,
korgó gyomorral, melyet avval csal meg, hogy lehasalva nagyot
iszik a «kovér vizbôl».
De hát ô kivárja a dolgát s estig csak akad valami. No, mikor
azután olyan kilós harcsa rajtavesztett, akkor vége a pihenésnek. A sze-
rencsehalâsz tudja a vevôt: a «pálinkás bótost» s ott azután úgy túl
ad azon a jó szerencsén, hogy belékábúl a feje s a felkelo nap ott
találja az ùtszéli àrokban, rùtabb formàkban, mint a távol kelet ópium-
vagy hasis-korhelyét.
De hagyjuk el ezt a visszataszitó, jó órában legyen mondva; leáldozó
alakot, mert van ám más fajta «szerencsehalász» is.
Nem az úri rend szabadalma, hogy nála a halászat szenvedélylyé
válik; erôt veszen az a «kékbelin» is teljes erôvel, nem egyszer rom-
bolô hatással. Sok rangos magyar gazdânak úszott el már ezen a réven
egész telke, becsülete, családi boldogsága.
Az a horog, az az ághegyháló szegény embernek, zsellérnek áldása;
de a saját telkén gazdálkodó embernek valóságos csapása. Elhanya-
golja marháját, fôldjét; nem jár a cseléd nyomában : a félnapot, az
egész éjszakát ott tòlti a parton és valamint a kártyás a kôvetkezô
játéktól, a szerencsehalász a kôvetkezô húzástól várja jó szerencséjét.
Ez, fájdalom, még nem leáldozó alak, még nagyon bôvében terem.
Leáldozó alakká akkor válik, a midôn kiszoritja az az új elem, mely
megtanùlja azt az amerikai aranymondâst, hogy: «az idô pénz».
Volt már, lesz Is magyar fôldôn a búzának ára; volt s lesz jó ára,
rossz ára; de az idônek bizony bizony még màig sem volt nálunk,
meg rossz ára sem.
XVIII. A «FISÉR» ÉS A «H A LÁ RO SN É » .
Komárom városának, mint tudjuk, már a régibb idôben is rende-
zett halaspiacza volt. A tekintetes tanács különös gondot forditott
mindenre, a mi — kivált a bojtre való tekintetbôl — rendezni való
volt. Már a XVII-dik századból eredô régi jegyzôkônyvekben is reà-
akadunk a «Phisér» szóra, sôt ennek igealakjàra is, mely nem más,
mint « Phisérkedni».
És akár Magyar-Velencze tavánál, akár a Balatonnál, akár Dunán-
Tiszán végig puhatolunk is, azt találjuk, hogy a «fisér», mely nyilván
a német «Fischert» valija ósének, a halászok kózt polgárjogot
nyert, és ezt jelenti «a ki a hallal csak kereskedik».
Halászszájon az a csak mindig jól megnyommtva kerül ki, nehogy
azt higye valaki, hogy az a fisér halâszember. Van ebben jellemzó,
t. i. az, hogy a magyarember jó termeló, de rossz kereskedó; ezt az
utóbbit szereti másra bízni, a német pedig derekasan íelhasználja ezt
az erós nemzeti vonást.
A fisér általában rangosabb polgárember, ki állóbárkát tart; a
piaczon van sátra ; sokszorosan bérló, ki azután a bokrokkal és kis-
halászokkal szerzódésre lép.
Sok tekintetben olyan, mint a régi obsitos baka, ki mindig huszár-
nak vallotta magát.
A fisér vastag óralánczán arany pontyot visel ; újabb idóben még
inggombja is az; egytól egyig serény ember, mert sok pontról, nagy
távolságról hordja óssze a halat s minthogy legfóbb érdeke az, hogy
azt a kényes életü portékát elevenen hozza el a piaczra, illetôleg a
bárkarakodóra, megszokta a gyors eljárást.
Azonkívül épen ez a kényesség még azt is kóveteli tóle, hogy
sokat tartózkodjék a bárkarakodón, mert a bárkában elreteszelt halat
gyakran kell megforgatni, azaz egy nagyobb szákkal kiemelgetni, a