; “ í'lfU q , :
411 p:í
3 2Ò
ezért szétveti a lábát, derekában elóre hajlik, azután csapdossa karját-
kezét a hóna alá; a jobbot balra, a balt jobbra s folytatja mindaddig, a
míg csak meg nem érzi. hogy az ujjakból meghátrált vér újra kering
bennök, hogy a meleg beállott.
Csak ekkor szedi eló a kis, korczrajáró bórzacskót, a melyben
aczél, kova, tapió szendereg; — csihol — hadonászik ~ csihol addig
addig, míg a szikra fogott, s a tapió kékes füstje felszáll; ráteszi a tap-
lót a kemény dohánytóltésre, leszorítja a kupakkal s mire igen határozott
módon alkalmazta az ós nemzetségi, tóbb érdekes nemzetiségnél
is kózdivatban levó zsebkendót, végre magára kanyarítja a bundát,
leül az alomra s a legtókéletesebb lelkinyugalommal várja a jó szerencsét.
Képünk ezt a pillanatot ábrázolja.
A fólnyársalt szegény küszhalak azalatt a jég alatt járják a halálos
vergódést; mozdulataik mind lassúbbakká válnak; némelyik, melynek
az a kegyetlen patony épen szivét járta át, már ki is szenvedett.
Ekkor, mint az elha)ított gerely, odavág a csuka az egyik
küszhóz, bekapja széles szájába gereblye-fogai kózé — nyeli, lenyeli
s még azontúl is nyeli ; erre is ránt, arra is ránt s ilyenkor a rézpatony
megrecseg fogsorain ; — és abban a buta csukaagyban fólébred a
veszedelem tudata— megiramodik; természetes, hogy húzza a horog
inát s minthogy ez a gyékényhengerre van rátekerve, a henger fo-
rogni kezd.
Oláhunk kivárta a jó szerencsét.------------
Hej, de nagyot hanyatlott az erdélyi magyarság halászata azóta,
a hogy nemes G a l g ó c z i I s t v á n uram megírta a Barcsaiak szakács-
kónyvét !
XV. A C Z IG ÁN YH A LÁ S Z .
Fáraó népe — a néprajz e nagy titka ■— nem hiányzik a vizek
mellékén sem. Nyirettyüjével — színaranyért — bámulatba ejti világ-
városok müvelt kózónségét; üstfoltozással megszolgálja — egy kis
avaskáért — a falusi embert; jóvendót mond kártyából, a kéz vonal-
zatából; fogat húz, kuruzsol; de bármihez fogjon is, ügyeskedik benne.
Ügyes a müvészetig, élelmes a csalásig. Semmihez sem kóti magát ;
se valláshoz, se társadalomhoz. Neki csak egy hú'sége s egy barát-
sága van ; hü az anyatermészethez, barátságot tart a szegénységgel ;
ezért éri be mindennel, otthon van mindenütt.
Leginkább ó tudja a helyét annak az ingnek, a melyet, a keleti
rege szerint, a halálosan beteg királynak orvosai ajánlottak, t. i. a
boldog ember ingének. Azt mondja a rege, hogy a midón a király
szolgál sok keresés után találtak egy embert, a ki boldognak vallotta
magát s kincset igértek ingéért, hogy a beteg király meggyógyúlhas-
son, az a boldog ember bevallotta, hogy nincsen inge. — Épen az
az ó boldogsága; — nem vehet el tóle senki semmit ------------
Nincsen az a vidra, a mely túltenne a czigányon a halászás —
sokszor «halszerzés» — dolgában; mert hát az a hal mintha csak a
czigány számára volna teremtve. Nem kell ahhoz se nagy tüz, se cserép,
se semmi ; egy csipetnyi só, egy maroknyi nádszál tüze, egy
fanyárs és percz alatt kész a jó falat.
Szemügyre veszi a halâszember csapását, járását-kelését, vejsze-
helyét, varsáját; kilesi a búbot, a melyet a nádon kót, hogy a csukahorog
helyét biztosan felismerje — s ekkor külón csapást csinál a
nádason át ; nem egyenesbe nyilik az, hanem rézsut, keskenyen, akár
egy macskajáró; nyilását betüzdelt nádszálakkal takargatja el, oly
ügyesen, hogy a bakjából való, kitanúlt halász sem veszi észre. És
ekkor rájár a biztos prédára: nem fogja, hanem «szerzi» a halat a