■Uhi:
XVI. AZ ORVHA LÁ SZ .
Ha a czigány a halászat mesterségében a vidràra emlékeztet, hasonlatot
keresve az orvhalász számára, csak a nyest juthat eszünkbe s
a mekkora a rokonság a czigány és orvhalász közt, akkora a nyesté
a vidràhoz is; ez a hasonlat a talàlóbbak kôzé tartozik.
A nyest nappai nem mozdùl ki odvàból ; alszik, tehát ilyenkor
ártatlan ; de a mint a nap leáldozott s az elsô csillag felragyog az ég
boltozatàn, a nyest ébren van, rabolni, fojtogatni indul. Az a hosszú
test hajlékony és rugalmas, befér a résen is ; a láb nesztelenül
lép, biztosan megtapad a legkeskenyebb ágon is; az orr finom, a
szem biztos, a fog rettenetes ; az a nyestagy pedig tele van kegyet-
lenséggel, az oldoklés féktelen osztonével. Nem annyit öl, a mennyit
megemészthet, hanem mindent megöl, a mit megölhet.
Szakasztott ilyen az orvhalàs^ is.
Napkózben a faluban «csöndes,'jóravaló állampolgár»; nem vét
a légynek sem; de a mint az esti csillag kiragyog, elindúl «szét-
nézni ».
Nincs a partnak az a düledéke, padmalya, bokra, röge, a melyet
nem ismerne ; nincsen a nádasnak az a csapása, rigyája, tükre, hiná-
rosa, zsombékja, a melyre — mint mondani szoktuk — bekötött
szemmel rá ne találna. Minden halászembernek tudja a helyeit, legapróbb
szokását, eljárásának minden csinját-binját s ehhez alkalmazza
a magáét.
A régi czéhszabályok értelmében «feljárja a toröket», azaz végig
járja a varsákat, vejszéket, a kikötött horgokat, egy órával, egy féllel
elobb, mint a hogyan a tulajdonos feljárni szokta; ki- s leszedi a
préda javát, azután azt teszi, a mire a nyest képtelen, t. i. azonmódon
visszahelyezi a szerszámot, hogy a halász azt higye, hogy nem volt
«szerencse».
A Z O R V H A L Á S Z . 5 3 '
A bámulatos az, hogy a halász idojártával mégis észreveszi, hogy
a szerszámját «feljárják» ; mert bámulatos az a halászszem és — nem
mondhatom másképpen — az a halászszimat. Már a mint a varsát
kiemeli, a hogy az könnyebben vagy nehezebben mozdúl, tudja, hogy
nem így szúrta le a karót. tehát valaki itt járt, kihúzta és újra letüzte ;
vagy a hogy a csapás hinárja szét van tolva, abból tudja meg, hogy
valaki járt erre, mert egy éjen át a hinárnak máskép kellene elrendez-
kednie ; száz és ezer jele van, a mely fölött a nem halász szeme vakon
elsiklik, a melyról ó bizton fólismeri, hogy valaki feljárta a szerszámját.
Mihelyt ebben bizonyos, felveszl a harczot, mely azután istenigazában
harcz. Gyanuja mindig van s ezen a nyomon indúl el az
asszony, hogy kilesse: ki mit eszik, ki mit árúl. Maga a halász is lesre
fogja a dolgot s nincsen a világnak az a két rókája, a mely versenyre
kelve, túltegyen a lesbeálló halászon s a «feljáróján».
Es ha rajtavesztett a haltolvaj, meg van annak keserítve az egész
élete.
Mert ne gondolja ám senki sem, hogy a halász elveri rajta a port,
vagy «tórvénybe idézi». Nem az! Csak arról gondoskodik, hogy a
rajtakapást eltagadni ne lehessen s ekkor magától kezdódik a magyar
népet jellemzó megtorlás, a melyhez képest az ángolszász «lynch»,
vagy a m. kir. statárium csupa játék, mert ez a kettó kurtán végep,
holott az a magyar megtorlás élctfogytig tart.
Bemegy az a boldogtalan a falu korcsmájába s rendei egy ital
bort; hát mindjárt akad valaki, a ki roppant ártatlan arczczal oda
mondja: úgy-e kigyelmed is azt tartja, hogy átkozott a hal a harmadik
vízben ?
Mikor a falu embere felgyülekezik a templom kórül, hogy meg-
hallgassa a kisbiró hirdetését, no meg aztán szót váltson mindenféle
kózérdekben, a legrangosabb gazda nagy komolyan odaszól :
— Hallotta e kigyelmed a rappl hóhér dolgát."
— Nem én !
— Hát úgy volt az, hogy Rappon egy ember sügérhalat evett,
aztán egy szálka úgy akadt a torkán. hogy belefúlt.
Hát még az asszonynépség! Jaj a haltolvaj feleségének!
Igazán rettenetes virtuozitást tud kifejteni a magyar nép az ilyen
3 4 *
t; fel
C ■ ■ ,h;
ip'p:
4*
■[!
íÁ, K.
V fe
1 ■
¡8: ! ■'
■'líÉlir