7 UV3
raJ -FU
I fu
ít feijE; q
irfl
'Ifl
540 M A G Y A R H A L A S Z E L E T .
evezók meredeznek ég felé, más pontokon meg óriási vizahorgok
hevernek rakáson.
Az az eleven sürgés-forgás kôzvetetlenûl a Duna partján folyik,
szemben egy pompás lágy erdóvel. A valóban királyi folyam itt rengeteg
széles; partfelól lomhán forog a dunai malmok széles kereke,
ki- s beevez a molnárság ladikja liszttel, gabonával, rakja a parton
várakozó szekerekre, — a folyam tükre fölött pedig vonúl a halászcsér,
kering a fehérfarkú csonttóró sas s várja, míg a zakatoló góz-
hajó elvonúl, a nagy gabonahajó csóndesen tovaúszik, hogy a sima
tükör fólé szállva, ismét lebegve meg-megállhasson s rávethesse
magát arra a boldogtalan halra, a mely a víz színét megkózelítette.
A németeknél —■ még irodalmukban is ■— a szájasság legdurvább
fogalma a «Fischweib», magyarúl halasasszony, alakjához van kótve.
Számos adorna kering e nevezetes alak gorombaságáról, mely elól
még kandi koronás fók is ijedten vonúltak vissza. — De igaz, a go-
rombáskodás nem jól van mondva, mert erre a magyar mesterszó a
« kofáskodás ».
A kofaság és kofáskodás külónben általános ■— bízvást mondhatjuk
nemzetközi ■— tünet, mely alapjában véve érdekes lélektani
kóvetkezmény.
A legjobb készültségíí, tehetséges szónok, a midón elôszôr emeli
fel szavát nyilvánosan, megérzi a kezdet rettentó sanyargattatásait :
torkát mintha vaskarika szorítaná óssze, feje zúg, szeme elótt óssze-
folynak a tárgyak és alakok, szája kiszárad, nyelve oda tapad a száj-
padláshoz, homlokán kigyöngyözik a veríték, szíve hangosan dobog,
gondolatai ósszekuszálódnak s ezt a rettentó kínt ósszefoglalva nyújtja
a hallgatónak az ember lelkének hüséges tükre: a szem, mely téve-
teg, ijedós —^ -------
De ido jártával mindez nyomtalanúl eltünik: az ember megszokja,
utóbb keresi a nyilvánosságot, még csodálkozik is, hogy egykoron
zavaró hatással volt reá.
Tudtunkra még nincs az «emlékiratokban» gazdag világlite-
raturában olyan mu, a mely a halaskofa életét tárgyalná, kezdve
a piaczon való elsó «fóllépéstól», a megérdemelt nyugalomba való
A F I S E R E S A H A L A R O S N E . 54'
vonúlásig ; mindamellett már az általános emberire való tekintetbôl
fóltehetjük, hogy elsó fôllépése mindenesetre legalább némi elfo-
gultsággal járt, mert az a hely, a melyen nemes hivatását teljesíti, a
legnyilvánosabb, t. i. a piacz; ennek hangos ítélete pedig a legkónyórtelenebb,
mert nem válogatja a szót.
De épen, mert a fòrum a legnyilvánosabb, hamar elemészti az
elfogúltságot ; az ifjabb, szellemi tekintetben rugalmasabb nemcsak
nyomdokába lép a korosabbnak, hanem túl is tesz rajta, mert az ossze-
zsúfolt elhelyezés, fokozva az életbevágó érdekek találkozásától, sokszorosan
való ósszeütkózésétól, erósen istápolja a — haladást.
Annyi azonban bizonyos, hogy Magyarország piaczai nélkülozik a
német értelemben vett «Fischweib» egyenló értékú alakját.
A magyar «halaskofa» sértésnek veszi az imént leírt elnevezést,
mert ó «halárosné», még pedig — ez a legkevesebb, mert a legtóbbje
halászfeleség, tehát joggal — «mesterné».
Olyan piaczokon. a milyen a komáromi, szegedi, túlnyomó a valóságos
halászmesterné, ki leginkább pénteki napon takarosan kióltózve
oda áll a kád mógé; a tisztaságra rátartóssrendes vevókkel dicsekszik.
Igaz, hogy szemes s ha észreveszi, hogy a szomszédban elfogyott
a java, oda is szól a tétovázó vevóhoz, hogy tessék errébb fáradni,
majd ihanyra veti ezt a két fris pontyot, olyan a szironya, mint csak
a basarózsa!
Hát én egy szóval sem mondom, hogy ott mindig szent a béke,
hogy sohasem támasztják oldalba karjaikat s nem járja az «odamon-
dás» ; de az bizonyos, hogy mindez kivétel s éz indított arra, hogy e
kis elmefuttatás élére nem azt írtam oda «halaskofa», hanem — C a l e pinus
nyomdokain haladva — a «halárosnét».
'G