ft,
fell
P'A-'
fin
:,JP
Tl
■m
Mindenek vígadnak. hogy békével mára
Jutottiink,
Halászoknak vidám napjára,
Apollóval együtt bársei muzsáji
Orömet zengednek ezeknek hárfái ;
En is hát ezekkel kivánom, hogy minket
Eltessea a nagy úr, soká érjiink véget !
Szerencsétlenségbe senkit ne okozziink,
Tólünk minden bajt messze távol tartsunk,
A nagy isten legyen mindég vezérelonk,
Ez világi életiinkben mindég igaz ôrizônk,
A hol vagyunk, vigadjunk,
Örök dicsôségben ;
Öröm és vigasság töltse be szivünket,
Ez iszonyú nagy kedv viditsa lelkünket ;
Mert ez a nagy nap mireánk elkorült,
Az halászok napja kegyesen felderült,
Kivánom, hogy éljél drága szép napokat,
Számlalj esztendökhöz csztendôket sokat,
Terjedjen el miránk az Isten áldása,
Mint a sú'rü harmat nyári iczczakába
Én kis füiemile stb.
Az elsó szakot valamikor a klassziczisták korában irástudó ember
szerezhette a halászlakoma számára s azt azután a szájról-szájra való
jarás ósszekoptatta, úgy, hogy bajos a «Mizeros sipjával », a «Mldo-
mitással» boldogúlni; a « Licet » — szabad — mindenesetre a szólás-
szabadságot jelenti, mert a szónok elismeri, hogy csak halász s nem
Marcus Tullius Cicero, vagy épen Nero. A « Placem-placenta»
sütése jól mutatja, hogy honnan ered a magyar «palacsinta» ; s van
humor abban, hogy a mondókás saját reménységét a palacsinta és
lapos táska kôzé helyezi el, valamint abban is, hogy egyszerre borivó
kis fülemülévé változik.
A második szak, a verselés természeténél fogva, a legmagyarabb ;
ezze teszi meg az a bús hang is, mely a sirvavigadást kiválóan jellemzi;
de a vers «ólja» bizony csodás valami.
A harmadik szakban az «Apolló hdrsei muzsáji» lábatlankodnak ; a
tóbbi része kórülbelül kántorpoézis.
Az egésznek magyarossága abban gyökerezik, hogy megvan minden
kelléke, a mely a magyar közrend fülének izlik: érthetetlen, de
hangzatos sallang mellett jól kidomboritott jókivánatok serege.
A nótázás, mely a halászságnál országszerte nagyon is apadóban
van, mert irtja a halak elmaradása, a halászat mesterségének nagy
hanyatlása, Komáromban még leginkább megvan. Legszebb daluk
talán ez;
Komáromi domború híd alatt,
Nyárson siiti a halász a halat ;
Nem kell nékem, nem kell a jó halad,
Rózsám szíve majd kétfelé hasad !
Három hete, hogy a Tiszát halásztam,
Könnyeimtöl egy csepp vizet nem láttam ;
Kifogtam a kedves rózsám kendójét,
Kék selyemmel rávarrattam a nevét.
Elsó része tiszta komáromi, a második, a szebbik, más ritmussal,
toldás s a Tiszánál termett; ez a jelenség más, Komáromban divó
halászdalnál is megvan s onnan ered, hogy a halászok is mozogtak
hol viz mentén, hol viz ellenében, hogy tapasztalást szerezzenek.
A Tisza a Dunával szépen érintkezik a kóvetkezó szép dalban is;
s ir a kis lány a Tiszának partján,
Mert elhagyta szeretóje csalfán ;
Ne sírj kis lány árvaságod felett,
Majd megsegit a jó Isten téged !
De szeretnék arany hallá válni,
A Tiszából a Dunába járni ;
Rátalálnék rózsám hálójára,
Beszélhetnék véle utoljára.
A bús halász megveti a tanyát
Búsan sétál a Dunának partján ;
Soha, soha ily szomorú estét ;
Kifogtam az rózsámnak holttestét !
Akad tréfás, róvid nòta is, pld. ;
Harmatos a kukoricza levele,
Bárcsak engem egy szép halász elvenne ;
Nem bánnám én, ha mindennap megverne,
'Csak a nevem «szép halászné» lehetne!»
Esik esó, fuj a szél,
Fázik a szegény halászlegény ;
Nincsen neki szííre, subája,
Beitta a komáromi csárdába !
Vagy ez;
Ki
!|i
A komáromi halász életét, kivált a szabados vizen hálászóét,
szintén festi egy-két vidám dal ;