VI. A CS IKASZ .
Képpel.
Az egykoron oly hatalmas népies halâszati ág, a csikászat, ma
általánosan leáldozó félben van s aligha megéri a huszadik század elsô
napjânak virradatât.
A rétgazdasâg idejében, jelesen téli idôben — legsûrûbben a nagy
bôjt idején — hordókkal, csíklajtokkal megterhelt szekerek küzköd-
tek a nagy magyar rónaság tapadó.sarával, feneketlen kátyúival, azon
igyekezve, hogy valamely népes várost elérhessenek s piaczára kiáll-
hassanak.
S mikor a csikászok hordói megjelentek a halaspiaczon, hírók,
szájról-szájra járva, bekalandozta a várost, kiszólította a szegény feleségét
valami füstós bógrével, a gazdag szakácsnéját öblös, mázos
fazékkal ; mert a csik akkoron kózétel számban ment; úrnak, zsellér-
nek kedves eledele volt.
A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból,
lajtból a csikot bedóntótték s e kádakban, kevés vízben megnyüzs-^
gött a sikos, barna halak tôméntelen sokasága ; ötszörte, hatszorta
tóbb volt a hal, mint a víz, úgy, hogy a bámuló szem egy szünet nélkül
kavargó, kigyódzó, gomolygó tómeget látott; a megnyálkásodott
vízból apro buborékok keltek s minden pillanatban száz meg száz
csíkszáj jelent meg a fólszínen csillagágra álló bajuszával, hogy nyomban
eltunjék.
E csíktómeg fólszínén hevert a csikszûrô, rendesen egy kanál-
alakra kivágott, érett lopótók, kelló lyukasztással, hogy a víz hamar
kifolyhasson ; ritkábban fûzvesszôbôl fonott mércze, melyet lyukasz-
tani sem kellett.
A csikászember tenyerestalpas párja — takarosan kiöltözve, mint
a piaczra illik. kínálgatta a »lelkemet», az «ifjasszonyt», «a nemzetes
asszonyt», nagy ritkán a « tekintetest» is, ha elvetódótt arra a
tájra — a nagyságolás nyavalyája akkoron még nem is csírázott, a
mikor t. i. a «Karok és Rendek» is csak tekintetesek voltak —
s külónósen a «lelkemasszony» — no meg az ifjasszony —• kétszer-
háromszor ¡s végig járta a kádak sorát; elóbb kiszemelte, hogy hol
van a legóblósebb csikszûrô, aztán hosszan latolgatta, vajjon jobban
jár-e, ha az öblösebbel több apró csikot vásárol, vagy a kisebbel
kevesebb csikot, de nagyobbat? addig addig; míg megâllapodott.
Akkor egy váltógarasért derék csíkszúróvel mérték azt az eleven
bójti eledelt s természetes, hogy — lehetetlen lévén a «tetóvel»
való mérés —■ a ráadás el nem maradhatott, a mint ezt már a magyar
asszony ósi természete meg is kóveteli, meg is adja.
A jó gazdasszony hírnevének akkor az is egyik alapkóve volt,
hogy «megfózi a csikot», természetesen káposztalében, a minek ismét
az volt az elóljáró fóltétele, hogy a káposztához gyókeresen értsen.
A hírére rátartós, vagy épen féltékeny gazdasszony meg ¡s találta
az «urát» —■ «férjek» még akkoron nem igen voltak — hogy jó lenne
bizony egy kis «csikászatot rendezni» s hogy jó lesz ezt meg azt az
urat meginvitálni ; az «ez meg az az úr» rendesen «tekintély» s kelló
szájjal biró úriember volt, a ki portáról-portára eljárt a jó étel után
s a vendéglátás fejében szerte hordta a «jó gazdasszony» hirét.
S az ilyen régi magyar «csikászat» keveset engedett még a disznó-
tornak is ; sót a rangosnak szárnyra kelt a hire s bejárta még a szomszéd
vármegyét is. Igaz, hogy nem egyedül a csik miatt — mert az
jóformán csak ürügy volt — , hanem a társaság miatt, mely együtt
volt, no meg mindazért az « istenáldásért», mely a csíklevesre következett
s a mi alatt a vendéglátó ház asztala megrecsegett, meggór-
bült; legesleginkább pedig azokért a —■ sokszor bizony nagyon sikam-
lós adomákért, a melyekre az a sikos jószág oly nagyon alkalmatos
volt. Az ilyen lakoma szelleme megfelelt a kózmondásnak, mely ugyancsak
a csíktól vette eredetét, az az: «eleven mint a csik.» — Sót
nem egy magyar vármegyében — leginkább Biharban — a «csíká-
szatnak» a megyei kozélet szempontjából is nevezetes jelentósége
volt; jobban hozta óssze s kózelebbre is juttatta egymáshoz a vezetó
elemeket, mint manapság nem egy hangzatos czímu egyesület koz-
gyulése a maga elemeit.
I I
i«.
'•íf
'■nr
I I
,-D
! ‘ t
■■y
■ i ( ^E
11
i u ‘
ri ■f : ; J j
í
Ú
>1 ' 1
ri
1
' ' !