f e
f.r
■Á:
tifui v■
G;
F»l;
,v.!II
i f i i
Ufi'
K :
V
I
594 T E R M É S Z E T H I S T Ó R I A .
A harcsa — Silurus glanis — gyökeres helyeken szeret lesbe-
feküdni s a fák gyökerei, a viz iszapjàval bevonva, alak és szin szerint
meglehetósen megfelelnek a harcsa szinének és alakjânak, s valamint
a vastagabb gyôkeren akad vékony gyókérszál is, azonképen van a
harcsának is bajusza, a melyet hozzá még féregszerûen mozgat is. Ez az
utóbbi már fokozott alakoskodás, mert a prédát egyenesen odacsalja.
A botos kölönte (Cottus gobio) vastag-, u. n. békafejü hal; színe
egészen olyan, mint a régen ázó kavicsoké, a melyek között ez a hal
megfekszik, hogy prédáját meglesse; csak rendkívül gyakorlott halászszem
veszi a kis rablót észre.
Mielótt hogy a halseregek mükódésére, tehát arra a hatásra térnénk,
a melyet a természet hâztartâsâban gyakorolnak, vessünk egy
pillantást szellemi tulajdonságaikra is.
Ezek között elsó helyen áll az óvatosság s az ebból klfolyó, sokszor
bámulatosan kifejlôdôtt menekülési ügyesség.
A pisztrángnál a parton észrevett legkisebb mozgás, mely a meg-
szokottól eltéró, elég arra, hogy villâmgyorsan meneküljön. De a
Italat a tapasztalás másra is bírja. Az a nagyobb pisztráng, a mely a
patak lengjében rendesen megfekszik s víz ellenében, kózel a víz színéhez
várja a prédát, lassankint megismeri a halászt s nem menekül
tóbbé; de bár mit is csináljon az a halász, nem megyen a horgára.
Mindennap ott látjuk a helyén ; fekve, hason csúszva kózelítjük meg,
a legyes horgot odadobjuk, — mind hiába; a hal meglátta. a horog-
vesszót s ez elég neki.
Azt a pontyot, a mely már egyszer hálóban volt, de megmene-
kült, nem lehet tóbbé hálóval megfognl, mert egész nyugalommal
felszáll s egész kényelemmel átveti magát a háló fólén, rácsábítva
még más, tapasztalatlanokat Is. Vannak a Dunának részei —■ kivált
Budapesten alúl — a hol a sürü halászat miatt a pontyok annyira ki
vannak tanulva, hogy akárhány kerül is a hálóba, mind kiszóklk a
fólén, halásznyelven szólva, «kilép a hálóból».
A sekély vízbe kiszorított hal nem iparkodik az iszapba furakodnl,
hogy ott veszteg maradva, elkerülje a veszedelmet, hanem felkavarja
az iszapot, hogy a zavarosban menekülhessen ; egyedül az ángolna és
a csíkfélék fiiródnak be, hogy nyugodhassanak, vagy meneküljenek ;
de így leshessenek Is.
A tóságok búbos vócskeinél (Podiceps cristatus) sokszor tapasztaltam
a hajtóhalászatot s a szorongatott hal menekülési módját. Hat-
nyolcz vöcsök sorakozik s folyton bukva, lassankint a sekély part felé
szorítja az az apró hal ezreit ; a vöcskök mind kisebbre fogják a kört,
mind sürübben buknak alá ; de a mikor a halak megse]tették a vég-
veszedelmet, mint csak valami jelre, egyszerre vergódni, furakodm
kezdenek, úgy hogy a víz sárszínüvé válik ; erre a vöcskök nem sietnek
a zavarosba, hol nem láthatnák meg a halat, hanem a zavarodás
szélén bukdácsolnak alá, hogy a zavarosból klkerüló nem eléggé óvatos
halat elfoghassák. A gódény (Pelecanus) szintén gyakorolja ezt
a halászatot, még pedig nagy sikerrel, mert csórének alsó kávája
valóságos meritò szerszám, a melylyel a zavarosból is elókeríti
prédáját.
A legtóbb hal faj szerint kisebb-nagyobb társaságban, némelyik
épen seregekbe veródve él. Itt irígykednek, egymást csapkodva ; de
gyakran játszanak is.
Kivált az ifjú nemzedék hajlik a játékra s azok a vlllanások, a
melyekben verófényes napokon a víz színe alatt — kivált tavak kórül
gyönyörködhetünk, a játszó halaktól erednek; úgy legtóbbszór az a
felvetódés vagy ugrálás is, a mely külónósen csóndes idóben, aikonyat
kózeledtével tapasztalhatô. A játék nyilsebes kergetózésból áll.
A hal szellemi tulajdonságait a fogság tünteti ki leginkább. A nyil-
vános kertek medenczéiben tartott halak legott kiismerik az ember
szándékát, ha etetni akarja; a hol a halaknak állandó gondo-
zójuk v an , azt megismerik, hivását követik. P e t é n y i irataiban le
van jegyezve a «Táro» pisztráng tórténete, melyról nekem gyermek-
koromban édes atyám is beszélt, ki ezt a halat szintén ismerte.
A tórténet a kóvetkezó: Predajna f a l u b a n — Zólyommegyében az
egyházfi udvarán erós forrás fakadt, a melyben a gazda rendesen tóbb
pisztrángot tartott; a legnagyobb, mintegy kllónyi, viselte kóztük a
«Táro» nevet s ez urának hlvására mindig elókerült, kezéból vette
ki a falatot, kezével játszott is ; de vonakodott az idegentól még ha a
legjobb falattal kinálta is. Nálam az apró pontyok már két hét mulva
kezesek s a küszhalak pontosan tudták mit mivelek: járhattam, kelhettem
a szobában, ók nyugton maradtak, de a mint megczéloztam a
kezemmel egy legyet, rögtön czikázni, a haltartó üvege felé furakodnl
j8*