ti
rii
ID
az a szilárd alapjuk, a melyen a «Study to be quiet« felséges szóza-
tot kiejthették s a szerint élhettek is!
A horgâszat valóban az üdülés nemes módjai kózé tartozik s távolról
sem az, a mit a gúny szava kórülbelól úgy fejezett ki, hogy «a kosztos
horog olyan szerszám, melynek csapó végén egy féreg, a fogó
végén egy rüpók fityeg. »
Az éló természet folyó- és patakmenti életének mély szemlélete,
alapos fôlismerése, egyesítve a halnak és életmódjának pontos isme-
retével, szükséges ahhoz, hogy valaki joggal horgásznak vallhassa
magát.
És a ki megszerezte ezt az ismeretet, azt nem bántja tóbbé az una-
lom, a mely a tudatlant oli, mihelyt a partra kiáll, beveti rossz horgát,
hogy a «jó szerencsét» megkísértse.
A vízre vetett egyetlen pillantás elég, hogy az igazi horgász tudhassa,
hol tartózkodik a hal.
A víz fölött rópkedó rovar és az, a mely a part nóvényzetén üldó-
gél, süróg-forog, legott rátanítja, mi legyen a esali ?
A víz sodrából, mozgásából kóvetkeztet mélységére s tudja, hogy
a fólszínesen bebocsátott horgon milyen halfaj veszít rajta s hogy a
mélységból mit vethet ki ?
Mit és mennyit kell tudnia, hogy bizton elmondhassa; itt nincsen
semmi !
És a ki sohasem érezte azt a villámszerü megrántást, a melyet a
horoghoz vágó pisztráng az ember karjára gyakorol ; a ki sohasem
látta a valóban ezüst ragyogású kardoshalat kivetés kózben a nap-
sugárban megvillanni ; a ki sohasem látta, mint futamodik a sügér a
befalt horoggal ; nem érezte a harcsa húzását, a csuka lókését s külónósen
azt a gyönyört, mely megszállja az ember lelkét, a midón a
mód és kôrülmények valódi ismeretével azt a halat fogja ki, a melyet
épen akart: az nem értheti, nem foghatja meg azt az ellenâllhatatlan
hatalmat sem, mely a valódi horgászt viszi, ragadja s mely az élvezet
színébe öltözteti még a viszontagságot is.
És azután mit tudhat az anyatermészet igazi bájáról, örök szépsé-
géról az, a ki akkor dörzsöli ki szeméból az álmot, a midón a nap
már tüzdelni kezd ; — a kit az esteli csillag felragyogása az ú. n. fényes
helyiségekbe terel ; a ki félti egészségét az esócsepptól, afuvalomtól,
a mozgástól s mindentól, a mi tulajdonképen a valódi életnek szüksége,
mert edzó, megújító forrása!
Oh te én kedves, komoly fenyves erdóm, kaczagó bükkösöm,
fólséges tolgyesem, égerfás csalitom! — ti vigan rezgó nyárfáim,
bólintgató füzeseim! Hiszen a ki nem látta reggeli halászatkor ébre-
désteket; ki nem szívta be tell tüdóvel, hajnal hasadtával és alkonyatkor
veletek együtt azt az igazi szabad levegôt; mit tudhat az a bal-
zsamról ! mit tudhat az a lélek megnyugvásáról !
És te, én drága patakom ! A ki nem élvezte soha azt, mint vegyül
el csevegésed kora reggelen az ébredó madársereg dalával ; nem
nézte pajkos játékodat, a melyet a bokor ágával, a lekonyult füszál-
lal üzegetsz; nem látta szilaj szókéseidet kövön, kavicson át; azt a
bolondos hajszát, a melyet partszéli kis órvényeidben a beléd poty-
tyant bogárral, a felvert tajtékkal oly fáradhatatlanúl végezni szoktál ;
a ki nem ismeri villámgyors pisztrángodat, ezüstös pérhaladat, fürge
csellédet, imbolyogva kanyargó ingoládat s azt a buksifejú kölön-
tédet; hát mit tud az a természetról, a természetnek szuzies bájáról,
szeretetéról?
Igaz, még te is szót kérsz tólem édes tóságom, kiben az égbolt
minden csillagzata fürdik ; külön-külön megrezegteted minden egyesnek
a fényét és azután kiszórod a partodat óvezó nádas bojtjaira, levél-
zetére, hogy az esti harmat apró cseppjeinek gyémántfényét kicsalja.
Mélységedben elfekszik a rabió csuka; túrja iszapodat a lomha ponty
és a széles kárász; a csik, a czompó és a kelehal azonképen; fen-
jár a küsz, kapkodva a tükród fölött tánczoló szúnyograj felé s nem
veszi észre, hogy ott áll mozdulatlanúl a lábas kócsag s egyszerre csak
odavág hosszú, éles csôrével, a melyból nincsen menekülés. Búbos-
vöcskök, a csicsiri, a szárcsa, vadlúd és a ruczák seregei tükrödön
sürögnek; s a midôn aikonyat táján a seregély kóválygó felhôje
leereszkedik és nàdasodnak legtitkosabb fülkéiben elül, akkor ezernyi
ezer madártorok hangja andalító morajjá változik, altatja a táját, s ez
el is alszik, a midôn a langyos fuvalom szertehordja a menta bódító
i lla tá t ------------
És te is lelkem elôtt állsz, magyar folyók legmagyarabbja, kirôl az
Alföld igaz költöje megírta;
G
■ ' tilín
I I I ì
fi' I , í" ‘ I