n
„4¡i
íM' ■
If ■'
lint
3Í- •ii'i
nek az ember tanúja volt, ezek tanították ot a halászatra. Egybeve-
tette mindezeket másnemu tapasztalataival s kieszelte szerszámainak
sorozatait. Saját keze fogásával, a kitapogatással kezdhette, aztán át-
mehetett osi barátjára, a fára, nádra, innen a vizek eldugására — nagy-
késon a tüske révén a peczekre, horogra és szigonyra.
Nem tôrténet ez — csak sejtés; a «talán» bizonytalansága!
Az elsô tapasztalatszerzésnek hosszú, rogos útja volt az, a melyen
a halászat fejlôdôtt ; az élet ezernyi ezer szükségének kellett kozre-
hatnia, a míg fejlôdésének csak legalsóbb fokozatait is elérte; nagy
út, míg folfedezte a kovaszilánk lerepesztését, hozzá a kotoanyagot
s elkészíthette a szigonynak legelsó alakját.
És milyen hosszú út lehetett az, míg a csontnak, a szarvas agancsá-
nak kiformálását megtanúlta, míg reájott bizonyos novények rostoza-
tára, míg megtanúlta a fonalkészítést, a hálók kótózését akkor, a
midôn nem hatott még a gyermek nyiló szemére, a serdüló ifjú ébre-
dezó értelmére az emberi szorgalomnak és tudásnak végtelen tárgy-
ózone ! Mert hiszen akkor csak a szúz természet mosolygott reá —
de rémítette is villámaival, dorgésével s más jelenségeinek megfog-
hatatlanságával.
Mily hosszú út volt az, mely az embert az érczek folhasználá-
sáig vitte
És ha mégsem volt olyan hosszú az az út, legalább ott nem, a hol
az emberiséget osztályozó hatalom a viszonyok kedvezo volta, kóny-
nyítette meg az eligazodást
Hátha a bólcso korát élô emberiségnek legalább egyes részei, a
természeti viszonyok kedvezó hatása alatt úgy fejlôdtek, úgy okul-
tak, mint fejlôdik és okul a csecsemó édes anyja szeretetén, gondos-
kodásán.^
Ez a gyermek hallja a szeretet hangját s érzi hogy az ; — csak a
hangot hallja — a szót meg nem érti — és hangot ad ô is; gyô-
nyòrkódik benne, ismétli és ismétli.
S a mint az anya szôl, abbôl a tiszta gyermekszembôl kitôr az
eszmélet sugara; egész lénye ott csüng az anya mozgó ajakán — a
hangból gyügyôgés, ebbôl érthetô szó s mind értelmesebb beszéd
lesz — és bàmulatosan rovid idô multân már kicsillan a gyermek
sajátossága, egyéni volta; —■ az eszmék lànczolata, bizonytalanùl bàr.
de indûl ; sôt a képzelet is szàrnyalni kezd —■ azt sem tudjuk, mikor,
hogyan fejlôdôtt ki mindez !
Hátha az anyatermészet szava, ezernyi jelensége is úgy hatott az
ôsemberre Ezen az ôsvényen tovább nem haladhatunk.
Az éleselméjüség ostromolhatja ezt is ; de az ónbírálat hamar reá
tanit, hogyaz éleselméjûséggel testvére, a képzelôdés is ott van, s mint
könnyebben mozgó utitárs, magával ragadhatja.
A való, az igazság, lényege szerint nem ismerhetó fel a képzelet
útján ; az tapasztalást kóvetel.
És mit mond a tapasztalás az ôsemberrôl és a halról ? Azt, hogy
az osember jókor — már igen jókor — hallal élt; hogy a mint a
halászat fejlôdôtt, mindinkább a vízhez kötötte az embert; a vizek
halashelye marasztotta, a társsal szóvetségre birta, tehát telepító hatást
gyakorolt; inkább, mint a vadászat, melynek természete kalandozásra
még ha birta szovetségben úzte is.
A tengerek mellékein felhalmozott óskori konyhahulladékok nagy
tömegei a halászó ember tartós ottlétét magyarázzák nekünk ; bennök
látjuk elsô csíráit az emberi társadalom fejlôdésének, melynek a tartós
megtelepedés fófeltétele.
S minél inkább halmozódnak az óskorszakok reánk maradott
ember-nyomai, minél inkább közeledünk a tôrténelmi korok felé,
annál jobban vehetjOk ki azt, hogy a halászat népfoglalkozás volt,
sokkal inkább mint a vadászat; s ez érthetô is.
A vad futott, mint fut ma is a megtelepedett ember kôrnyékérôl ;
megszerzése mind nehezebb lett. A hal megmaradt s minthogy életének
minden mozzanatâval a vízhez volt kôtve, az ember mindig tudta,
hol keresse. Hozzájárúlt a hal szaporasâga is.
A vad, az ember szükségéhez képest, csak gyengén szaporodott,
megszerzése veszedelemmel jàrt; a hal kifogyhatatlan tômegekben
kinâlkozott. A vad a szàrazfôldôn, tehât hasonló viszonyok között vette
föl a harczot az emberrel, érzékeinek élességében sokszorosan felûl-
mùlta, s így kijátszhatta, sokszorosan legyôzhette.
A hal egyedül a vizre volt utasitva s az embert minden tapaszta-
làsa kôzelebb vitte ahhoz, hogy teljesen hatalmâba keritse.
Az élô lények kôzül vizek mentén a haïra esett a sùly az os ember
hâztartâsâban.