' ui Ji
8
■ r
I
ÌÌ
u i ■
i r i i
1 : 1 8 8
Dri'
; l :
.r ii
fi,4 U 7
"u-:- ; :. li
I 'r i ' ' 74 h;ariU7 7 4
I
■■'’•'■ dl
'ii
. 7 ., • fff!
::. "4!
■ri
' i
Lr ‘
,;f:
■'ri
7.1
lufe, J j V
limánynak kellô kózepére szúrta a halász hatalmas, mindig csak kétágú
szigonyát, e mellett pedig készen tartotta a vágóhorgot is, egy
rettenetes vaskampót, szakával, hosszú nyelen, a melylyel a hal alá
vágott, mihelyt érezte, hogy a szigony fogott. így hamarább járt a
dolog végére s a hal kiszakadásáról szó sem lehetett.
Képünk Tápé régi halászát ábrázolja, ki négymázsás harcsába
dófte a kétágú szigonyt, a vágóhoroggal alája vágott s fólvette a vizek
legalattomosabb, falánk rablójával a küzdelmet.
De ezekkel a szemre való szigonyhalászat nincsen kimen'tve ; van
annak éjjeli része is — nem tekintve azt, a melyet a székelység a nemes
pisztrángra ú'z s a melyról külön emlékezünk meg.
Kivált a Bódva vizének u. n. csorgói azok, hol Borsod halászó
népe — fóképen a Szendró vidéki — ú'zi az éjjeli szigonyozást,
vagyis a halaknak szigonynyal való «ütését».
A Bódva menti halász ószkor az erekbén vagyis csorgókban úr.
Csorgó az a víz, a mely legfeljebb térdig ér s folyásos ; itt szeret a hal
«aludni» ; helyesebben ¡tt húzza ki az éjszakát, mert a víz kello levegóvel
van áthalva, átjárva.
A szigonyos jól tudja, hogy a hal folyós vízben mindig fejjel víz
ellenében vesztegel vagy áll ; tudja azt is, hogy a fénytól nem riad
meg s e két tulajdonságra alapítja eljárását; tudja még azt is, hogy a
mikor az ég borús, a világló fénye t. i. az egynemü fény, jobban járja
meg a vizet.
Mindezekért borús, de csóndes ószi éjszakán elókeríti azt az
egészen sajátságos, inkább gereblyére, mint halszúró eszközre emlékeztetó
hét- vagy nyolczágú nyakló szigonyát,* nyakába akasztja
a vászon tarisznyát, egy derék zsupszalmát keresztbe állva a hátára kót,
feltüri a gatyaszárat s neki «mén» a koromsótét éjszakának.
Az erek táján mélységes a csónd ; a halász a füzesek után igazo-
dik, melyeket a sótétséghez szokott szem, az az éles halászszem, meg
bír külónbóztetni, mert a fa éjnek idején «feketébb az éjszaká-
nál is».
Mire elérte a helyet, belép a vízbe; balkezével csóvát ránt a
zsupból, letámasztja a szigonyt s jobb kezével elóveszi a «masinát»
* Lásd I. rész, szerszâmok tórténete.
vagyis gyufát; végig húzza a zsiros kalap karimáján — egyszer —
tízszer; minden húzás kékesen fényló nyomot vág, akár a futócsillag
az égen ; végre serczegve gyulad meg a fej, kéklik a büdöskö s a halász
ósszetett marokkal óvja a lángot ; — a láng hirtelenül világot vet a
markok között s a halász arczára, s megcsillan tóle a víz is; minden
egyebet elnyel a vak sotétség.
Rembrandt ecsetéhez méltó egy kép ez.
Még egy pillanat s lángot vet a csóva is ; ettól már megvillog a
víz ; a füzes selymes levélzete is visszaveti a vílágosságnak rálóvelló
sugarát, majd határozottabban, majd elmosódva, úgy, a mmt a csóva
lángja éled, íohad, kózeledik vagy távolodik.
S mint mocsárvilág bolygófénye, úgy indúl a halász víz ellenében ;
jobb karja feszül, szeme a vizen át a víz fenekére mered, hogy meg-
láthassa a megfeküdt halat, különböztesse meg a felszín fodrán át,
a kavics és kó között.
Most megáll; — éles szeme ráesett a nyugvó «balinhalra», karja
villámsebesen lecsap s az az otromba szigony lenyakalja a halat a víz
fenekére ; — csak roncsolja s nem járja át. A Bódva szigonya tompa,
az éles nincs helyén, mert hegye letórnék a vízfenék kemény
kóvecsein.
Igy járja ez addig, a meddig a csóva tart.
Késó ószszel a legnemesebb hal, a pisztráng is ívik. A csórtetve
rohanó, kristálytiszta hegyi patak sodra megsimogatja sikos, finom
oldalát ; farkával ágyat vet a petének — nagy ekkoron az ó dolga
és legnagyobb az ó vaksága ; mikor a nász ¡deje beköszönt, «a szerelem
sótét verem» neki is s belékerül. A székely világló vagy tidó
fényénél, szemre agyonszigonyozza, sokszor valóságos czigányszer-
számmal óssze-vissza roncsolva. — Tórvény tehetne róla!
Még egy neme van a szemre való szigonyozásnak, t. i. a pipáló
vagy szopákoló halra. Ennek helye a mocsáros tó, legsürübben az
olyan, a melyben kendert áztatnak s egyáltalán az álló víz, melynek
alsóbb rétegét nem éri a levegó.
Ilyen vízben a hal — kivált reggel és estefelé — egészen megkózelíti
a víz szinét s fólét, mely a levegóvel kôzvetetlenûl érintkezik,
úgyszólván szívja és hajtja a szilványokon keresztül mert ez az ó
lélekzése, így éledezik az ó vére.
r i ,
<¡ti
fi -ufiri
fiifiufiri-,.,
■'fi' i ■.■ ú