látást akkorra, a mikor a «hegyenjárási) kezdôdik, no me g a jég-
halâszat idején.
A tihanyi tizes bokrok minden bizonynyal az egész orszâgnak legjobb
evedzosei ; nekitâmaszkodnak a làbvetônek, erôsen fogják az
evedzôt s mikor tollâval bevâgtak a vizbe, folemelkednek, aztán hátra
dûlnek — s a kilencz evezô oly szabâlyosan dolgozik mint valami óra
müve.
A szántódi révnél megittuk az áldomást s ráadásúl bemondták
még a kôvetkezô nótát :
Ej halászok, halászok
De szennyes a gatyâtok ;
Talán nincsen babâtok,
Ki (ehéritsen râtok !
Ej kikirics, kikirics,
Nekem leànyt ne kerits !
Keri'tek én magamnak
Szôlkét, barnât pirosat.
Egyáltalában mondható a magyar emberrôl s igy a magyar halászról
is, hogy mihelyt észreveszi, hogy valaki megbecsüli a dolgát, sôt
ért is hozzá, tartózkodása legott eltünik s a kôzlékenység szàllja meg.
Külônôsen a tudás tòri meg a jeget. Egy kôrôsmenti oreg halászi,
kl sehogysem akarta ereszteni a szót, egy véletlen kérdéssel nyertem
meg. Észrevettem ugyanis, hogy hálójának úszófái a vórósfüz fájából
valók s azt kérdeztem :
Hát óregem, maga is vorósfüzból faragja a parát."
Az óreg erósen megnézett, igazított a kalapján, azután így szólt:
— No már, kérem alássan, hetvenót eszíendót értem meg ; Orzsé-
betnapján ülóm móg a feleségómmel az aranylakodalmat'; mog is
óttem már a javakinyeremet, de még olyan úri embór nem járt eire,
a ki mógmondta vóna, hogy az a para vorósfüzból való — pedil
abból való a !
Elmondott azután mindent ; felnyúlt még a szelemen padjára s eló-
kerítette a feketére füstolt villiktókét is.
A magyar halász nemcsak az apostolokra való tekintetbôl, hanem
külónben is rátartós az osiségre.
«Mi oshalászok vagyunk», ezt szâmtalanszor elmondták nekem; de
néha meg is járták velem.
A Fertómelléken, Hegykó falu halászai mind java magyarok, és
részben — a mint ezt már a szerszâmok tórténeti részében láttuk is —
rendkívül érdekes szerszámmal halásznak; de hát ók csak szigetségek
ama vidék más nemzetiségü árjában. Helyzetóknek teljes tudatával
bírva, féltékenyen órzik magyarságukat.
Jóvetelemnek híre megelózótt s a nép között az terjedt el, hogy
az «ósmagyarokat» keresem ; ki is tettek magukért mindenképen
helyes magyarsággal.
De két különös mesterszó mégis csak belevegyült; az egyik a
«lóbó», a másik a «sofól» volt; én bizony nyomban kisütóttem,
hogy mind a kettó a németektól ragadi rájuk ; —• igaz, hogy keményen
átmagyarosították, de bizony csak a n'émetból eredt az; a lóbó
nem más, mint a német « Lauben », vagyis a küszhal: a sófól nem más,
mint a német «SchiíEl», vagyis a farosbárka.
Nekem azután fóltünt, hogy halászaim, a mint csak szerét tehet-
ték, sokat súgnak-búgnak, tanakodnak, vakargatják a fülók tóvit;
sehogysem tudtam mire venni.
D e kisült ám, mikor már indulóban voltam ; kinógatták biz ók
legtekintélyesebb emberóket, a ki aztán szórnyü róstelkedéssel kórülbelól
ezeket mondta: «Már hogy szégyen ne essék rajtunk, alásan
kérjük, hogyha valamit rosszúl mondtunk volna, a milyen az a lóbó
meg a sófól, hát ne írja ki az úr, mert átlátjuk, hogy bizony nímet
soron került hozzánk. »
Ez a magyar halâszember vázlatos képe.