emlékezteto szarvakkal, óriàsi nyàjakban legelésztek ezeken a pusztàkon,
de azonkiviil toménytelen teve mind a két fajtàból, s végiil szélesmellu,
idomitatlan lovak is.
Rekkenó meleg, poros és unalmas volt minden, s a mellett minden
csontom fàjt, ugy, hogy csakugyan kételkedni kezdtem, vajjon még egy
éjjeli utat kibirok-e. Huséges mentorom, H am b u rg e r , figyelmeztetett, hogy
a postautazàs elsó benyomàsai el ne riaszszanak, mert rendesen csak a két
elsó nap nehéz, de azutàn ugy beleszokik az ember, hogy fel sem veszi az
utazàs tobbi kellemetlenségét. Ez a tanàcs jutott eszembe a kis Antonofszkoe
falucskàban, a hol nem kaptam lovakat, s ez az ottan vaiò éjjelezésre nagyon
csàbitó volt. Azonban osszeszedtem magamat, s parasztlovakat béreltem ; a
„stàroszta“ (àllomàsfónok) nagy szakértelemmel készitette el àgyamat, s miutàn
màsfél orai pihenés utàn teljesen szétziillòtt idegeim valamelyest ujra helyre-
ruczczantak, nekiindultam az alkonyatnak. És làm ! Aludtam, és pedig elég
jól aludtam ! habàr meg-megszakitva is, de aludtam, akàrhogy ràzott, akàr-
mìlyen làrmàt csapott a zòrgò kocsi, a hàrom csengetyu, az ostorpattogàs
és a kocsisok lovat nógató kiabàlàsa és fiityòlgetése.
Reggelre ismét sziklàs, kopàr hegyvidékre értiink, kòròskorul sok hó
fedte az ut mellékét, s mindinkàbb kòzeledttink a Kara-tau hàgója felé.
Burnoe-ban ismét nem kaptunk lovakat, s a jemscsikek (kocsisok)
.némi borravalóért a faluba szàllitottak, a mely néhàny versztnyire van
az àllomàstól. Ezek az emberek azonban csak a rendes postautat ismerik,
s ezen a keriiló uton véletleniil kis folyón kellett àtkelni. Kissé mélyen
jutottunk a vizbe, làdàm jócskàn lemeriilt, magam meg félve huztam òssze
làbaimat, azonban szerencsére semmi’ sem nedvesedett àt. Kòzvetetleniil az
àllomàs elótt, òsszedtilt a teljéga is ; de a mennyi szerencsétlenség ért ilyen
ròvid idó alatt, épp olyan nagy volt a szerencsém, hogy éppen akkor tiint
fel egy tires postakocsi, Iv a n o v bérlo kocsija, a melyet azonnal leftileltiink, s
àtpakolva a holmit, a tònkrement kocsironcsot azutàn àtadtuk az iires kocsi
kocsìsànak, hogy vonszolja valamiképen haza.
A faluban két parasztfogatot béreltem, s ezt is szerencsének mond-
hatom, mert az oroszok legnagyobb tinnepe, a husvét éppen bekoszontòtt,
s a falvak és àllomàsok, a melyeket utkózben értem, mind olyan hangu-
latban voltak, a mely màr nem hogy vallàsos àhitat vòlna, -de valóban nines
messze a „tulvilàgi iidvózuléstól“.
Azonban a két muzsik derék fili volt, s az ùnnepek daczàra is teljesen
józan. Nem hajtottak ugyan olyan folytonos és óriiletes galoppban, mint a
postakocsisok, de azért egészèn szépen haladtunk a valóban gyalàzatos hegyi
uton felfelé, a Kara-tau vizvàlasztója felé. Csipós, hideg szél fujt, de szerencsére
a hàtunkra, ugy, hogy a gyors hajtàs miatt nem igen éreztuk hatàsàt.
Azonban fenn a plateau-n, a melyen végig kellett haladnunk, ,h°gy Èira lefelé
ereszkedjiink, teljesen meggyózódtema szélnek hatalmas denudalo képességeiról.
Por és homok màr régen nem volt
itt fenn, de az apróbb tórmelék, kövek,
novénydarabok, teveganaj stb. örült
futamodàssal sepertek végig a földön,
mintha versenyt akarnànak rohanni
kocsinkkal.
Eredeti képet nyujtott a hullà-
mos plateau azért is, mert vaiami —
azt hiszem — agyagos pala esupasz
rétegfejei a gyep közül kibukkanva,
szabàlyos csikokkal làtszottak bevon-
ni hegyet és völgyet.
A hàgóról vaiò leereszkedés valóban
kellemetlen volt. Az ut bor-
zasztó meredekeken szàllt alà egy
keskeny mély ùtban, a melyet vaiami
200 méter hosszüsägban ólnyi vas-
tagon boritott a megkeményedett és
eljegesedett hó. A mély utból azutàn
egyszerre ' jobbfelé kanyarodva, éles sziklagerinczre jutottunk ki, a melyen
végig. mintegy 150 m. mély szakadéknak éppen a szélén vezet az üt. Elöször
a tarantäszt vittük àt óvatosan a veszedelmes helyen, ugy, hogy a muzsik
a lovakat vezette, én pedig a màsik muzsikkal hàtul a koesit tartottam, hogy
a hirtelen fordulónàl le ne csùszszék. Miutàn ez a müvelet sikeriilt, a kissé
nyugtàlan lovakat kellett addig tartanom, mig a muzsikok a màsik, sülyosan
megterhelt teljégàt is àtsegitették.
Bevallom, hogy ebben a pillanatban kissé meg voltam szeppenve. Minden
müszerünk, eszközünk, tudomànyos felszereléstink, mondhatom, az egész
expediczió sorsa ezen a koesin volt. Ha a lovak megcsùsznak, vagy a kerekek
lefarolnak a csùszós, eljegesedett havon, az egész felszerelés mindenestól a
mélységbe zuhan, s akkor azutàn vége a gyujtógetésnek !
A mig. a fiatai, tüzes paràsztlovakat tartottam s nyugtafólag szólon-
gattam öket, ügy tettem, mint a struez : nem mertem hàtrafordulni, vissza-
tekinteni a fagyos utra, a melyen a kocsi recsegése, a hó csikorgàsa és a
veszélyt sejtó parasztok kiabàlàsa jelezte a „maneuvre de force“ lefolyàsàt.
Hàla Istennek, minden a legjobban sikerült; ez utàn a veszedelmes hely
utàn szemlàtomàst javult az ut, nemsokàra gyöngyen poroszkàltunk tovàbb,
mindig lefelé, s végre teljes galoppban robogtunk be a legközelebbi àllomàsra.
Éppen az àllomàs elótt, a mikor màr az.én tarantäszom megällott, reesegve dült
össze az ujonnan szerzett podgyàszkocsi is, a melynek valósziniileg a Kara-tau
sziklàs ütja fütött be — s a mint az osszeomló koesira tekintettem, borzadva
gondoltam, hogy az éppen igy fenn a hàgón is megtorténhetett volna !