mellü fogoly (Perdix daurica) és a fürgén szaladgâlô kikilik (szirti fogoly),
ritkân mulasztottuk el, hogy kirândulâsaink kozben legalâbb az erdô szélét
ne érintsük, s igy néhâny lovés ârân kellemes csemegével hozzunk vâltozatos-
sâgot konyhânk étrendjébe. Külônben ezek a minden fâradsâg nélkül jârô
és eredményes vadâszgatâsok a gyüjtésnek is javâra szolgâltak, mert a
dzsungelekben egész kis vilâga él az aprôbb âllatoknak, s néhâny szép
tarka lepke, néhâny érdekes kis madâr került igy a kezeim kôzé. A bekô-
szôntô ôsz azonban itt is éreztette hatâsât; a rovarvilâg itt is gyorsan kez-
dett szegényedni, az éjjelek s a reggelek naprôl-napra érezhetôen hüvôsôd-
tek s a Tekkesz-vôlgybe valô érkezésünk idején még teljesen tiszta, derült
idô lassanként egészen rosszra kezdett fordulni.
A vadâszatokra nem akarok hosszasabban kitérni, mert a tervszerütlen
kôborlâsok, a pompâsan rendezett és mindig kitünôen végrehajtôtt hajlâsok,
a kilâtâs kedvéért tett kitérések a magasabb, üralkodô helyek felé épp
olyanok voltak, mint az eddig leirt kirândulâsokon. Külonôs megemlitést
csak a lovaglâst illetô tapasztalataim érdemelnek, a melyek a kirgiz lovas-
élet tovâbbi megismerésével valôdi élvezetet szereztek. A szélvész pusztitotta
helyeknek egészen ôrült ôsszevisszasâgân kivül a kirgizek nem ismernek az
erdôben akadâlyt a lovaglâs elôtt, legfeljebb a sziklâkat; s a mikor belât-
tam, hogy az ember az erdôben tulajdonképen mindenütt lovagolhat, sok-
szor rajtaértem magamat, hogy ôsszehasonlitâsokat teszek a hazai vadâsz-
területekkel, s felvetem azt a kérdést, hogy nâlunk miért veszôdnelt az
emberek annyit a cserkészô-utakkal, mikor lôhâton sokkal gyorsabban és
sokkal kônnyebben lehet cserkészni. Fiatal erdôben, vagy nagyon sürû
bozôtban kevésbbé mulatsâgos a dolog, mert itt a surfin ôsszebomlô âgak
veszedelmes ellenségei az ember szemének; annal kellemësebb azonban
nyiltabb helyeken, a hol sok a doit fa, a hol minden 20—30 lépésre egy-
egy ledôlt tôrzset kellett âtugratni ! A vadcsapâsokon kivül igazi ôsvények itt
alig vannak, s a vezetônek az a kôtelessége, hogy zeg-zugos vonalban
keressen valami csapâst. A hol lehet, ott megkerüli az ember - a ledôlt
fatôrzseket, de a hol nem, ott olyan helyet keres a tôrzs felsô vége felé,
a hol mâr nem nagyon vastag, letôrdeli az âgakat a nyeregbôl, vagy
pedig letôreti a lôval, aztân âtszôkik rajta, utâna az ütitârsak hosszü sorà,
de a nélkül, hogy a folyton élénk beszélgetés csak egy .kicsit is megsza-
kadt volna. Rendesen mindegyikünknek a kezében ribizkeâg1 volt, a mit
ütkôzben tôrtünk le s a melynek gyümôlcsét lovaglâs és beszélgetés kozben
edegéltük meg, a nélkül, hogy a lôra vagy az ütra flgyeltünk volna. A derék
âllatok egészen magukra voltak hagyatva. És bâr igy a legrosszabb térszi-
nen is, hegyen-vôlgyôn keresztül lovagoltunk, még sem tôrtént soha semmi,
csak egyszer tôrténhetett volna baj. Az egyik hajtâs alkalmâval Ü zpqk
1 Kirgiz nyelven haragat vagy Tzara-agat (Ribes airopurpureum).
és Bilek konnyelmfien nekiindultak, hogy az egyik, magànyos fàkkal tar-
kàzott sziklaszirten lefelé lovagoljanak. Làttam a vakmeróséget, s majd meleg,
majd meg hideg futott végig rajtam. Pajzàn jókedvében hujàkolt a két
ficzkó, de valahogyan félre nézhettek, mert egyszerre mind a ketten lovastul
lezuhantak az alattuk felnyuló fenyók tetejébe. Elsó pillanatra azt hittem,
mind a kettónek vége van, de hangos , kaczaj gyfizott meg róla csak-
hamar, hogy à két hajtónak még ez a zuhanàs is csak tréfa. Mind a két
ló csunyàn òsszemarczangolta magàt, BiLEK-nek kimarjult az egyik karja,
Ù zpok ruhài rongyokban szakadtak le testérol, hogy aztàn egész nap fel-
meztelenul lovagolt, az egyik nyereg is teljesen tònkre zuzódott — de ez
volt minden, s az egész dolognak nem tulajdonitottak nagyobb fontossàgot,
mint ha nàlunk valaki megcsiiszik és elesik.
Az. utolsó vadàsznap nem valàmi eredményesen végzódòtt, mert tul-
sàgos nàgy kiterjedésfi erdoséget jàrtunk be. Talàltunk vadkancsapàst, a mi
nem éppen gyakori itt a hegyi erdókbenHottunk két ózbakot, a melyekkel
c s a k . alkonyattal jutottunk t e ’ìl|Kapkak-vdlgybe s azon felfelé gyors uge-
téssef sietttink, hogyi.minél elobb a tanyàra jussunk. Napkozben beborult s
olyan fenyegetdleg festett az ég, hogy teljes jóggal vàrhattuk az esfit.
Attei, Baipagiz kazàk és én voltunk a legmagasàbb àllàson az utolsó
hajtàs alkalmàval, s igy mi kòvetttik a tòbbieket, a kik messze elóre siettek.
Mentiirik, mentiink, de a tànya csak nem akart mutatkozni. Végre, teljes
sòtétségben, tuzet pillantottunk meg, a mi persze még sebesebb lovaglàsra
Ósztònzòtt bennilnket ; sajno§*,azonban, csak nyilt tiizet talàltunk, a mely
mellett tàrsaink vàrtak reànk. Az eso csakugyan megeredt s e miatt aztàn
olyan szuroksStltség lett, hogy még a kózvetetlen elóttem haladó fehér
ló kòrvonalait, |èm làthattam. Làssan haladtunk elóre a koromsotétségben,
a vèzetést teljesen lovaink érzékeire bizva, mert ezek mégis csak jobban
làtnak a sótétben, mint az ember. Végre Attei és T emir hozzàm léptek s
kijelentették, hogy lelietetlen tovàbb menni. A nomàd osvény minduntalan
àtment a patakon, majd a vólgy fenekén, majd a hegyoldalban jàrt, s igy
a teljes sotétségben^yakon elóre menni mégis csak nagyon veszedelmes volt.
Éjjel 10 óra volt, osendesen, de bóven esett, a mikor elhatàroztuk,
hogy tanyàt titiink. U zpòk és Baipagiz jobbradialra kimaszkaltàk lovaikkal
az uiról s végre felfedezték, az ùttól mintégy 200 lépésnyire, vaiami kislak
romjait, a hol most valósàgos rablótanyàt csinàltunk. Fa és tiszjek bóven volt,
esakhamar hatalmas màglya lobogott, voros fényével megvilàgitva a tanyautés-
hez szilkséges elókészilleteket. A milyen jól csak lehetett, elhelyezkedtiink a
vastag torzsek kozótt az egyik -ózbak derekas pecsenyét szolgàltatott, de
sajnos, só nélkul nem izlett a félig elszenesedett zsivàny-pecsenye (saslìk), pedig
éhesek voltunlf a 14 óra hosszat étlen-szomjan vaiò kóborlàs utàn!
Kulonben jókedvunket. most sem vesztettuk el. Nem akart vége
szakadni a tréfàlkozàsnak, kiilònosen, mikor néhànyan a vacsora utàn még