lâtszott rajta, hogy jól mulat azzai, ha konzervàló és preparalo mükôdésemet
nézheti, s ■ megtekintheti felszerelésemet, külônôsen pedig modem vadâsz-
fegyvereimet. Néha hozott magâval làtogatôt is, majd a dungân kôzség elôl-
jârôjât, majd vaiami gazdag tarandzsit, majd pedig vaiami érdemes szârt
kereskedôt — S ily alkalommal a felszerelés mutogatâsânak fénypontja
mindig a tâvcsôves karabély bemutatâsa volt.
Egy reggel âgyamon ülve irogattam t A chmet, a derék tarandzsi-fiü, a
krhnként âllt szolgâiatomba;' felôntôzte a :jurt napégette kôrnyékét, hogy
hüsitse a levegôt, kellemes nyugalmat és csendet élveztem kényelmes
ntthonomban, a mikor egyszerre felnyilik az ajtô, s egy nagy, idôs, lâtszôlag
orosz szârmazâsü férfiü âll elôttem, barâtsâgos kôszôntéssel kérdezve, hogy
én csakugyan „Vengriâ“-bôl vaiò vagyok-e?
Ezeknek a szavaknak az akczentusa mâr elamita a hamisitatlan tôtot,
s csakugyan a derék turôczmegyei J anovec J osip csakhamar elmèsélte egész
élettôrténetét, minden ôrôméveliés bânatâval. A régi nòta volt, gazdasâgi
Mszipolÿozâs, s az anÿagi- exisztenczia lehetetlensége adtâk a vândorbotot a
szegény ôrdôg kezébe. Mint valamennyi fôldije, szorgàimâval és takarékos-
sâgâval keresztülküzdotte magât Oroszorszâgon, kis tôkét szerzett, ezzel
fürészmalmot alapltott Csilikbën, s most azt igaZgatta N ikolaj Ivancs (Ivanov)
taskendi nagykereskedô részére, a kinek a vâllalatot nyereséggel eladta.
És milyen ragaszkodâssal beszélt -még mindig arról a fôldrôl, a mely
voie olyan mostoh'an bânt, az észak-magyarorszâgi „Zabkenyeres megyék-
'rôli* Még valahogyan tòrte à magyar nyelvet is, sôt hazai ujsâgot is
j aratoti, mióta ezt kôrülményei mégengedték. (Isten tudja,'milyen késéssel
érkeztek ezek az 6 kezéhez!) Elég jól- ismerte politikai helyzetét is a sziilô-
hazânak, a melyèt oly régen elhagyott és még sem tudott feledni. Kony-
nyek tôdultak az oreg szemébe, a mikor kisült, hogy’. néhânyat a „Pan
fôerdész“S;i® a „Pan erdômëster“ urak kôzüiy a kiknek területén 6 szol-
gâlt, személÿesen ismerek. Aztân üjra meg üjra elkérdezte, hogy hât semmi-
kép sem lehet-e megvédeni az 6 szegény népét a gazdasâgi nyomorüsâgtôl,
s a kiszipolyozâstôl, mert „mégis csak legjobb otthon, s ha az ember ott
megèlhetne és zôld âgra vergôdhetnék, egyetlen egy tôt sem vândorolna ki
külfôldre !“
Nagÿ érdeklôdéssel, és mindenesetre utazâsain és itìòzgalmas életében
szerzett értelmességgel hallgatta meg elbeszélésemet, a hegyvidéki akczìó
âldâsos mükodésérôl, a mely D arAnyi fôldîhivelésügyi miniszter kezdeménye-
zèsére induit meg, s jelenleg külôn „âllamszki kommisszâr“ vezetése alatt
folyik, hogy gazdasâgilag emanczipâlja a Kârpâtok nyomorult lakôit. Még
ma is cseng a fülemben az a lelke mélyébôl felszâllô sôhaj, melyet sajât-
sàgos orosz, német, magyar és tôt keveréknyelvén adott elô : „Bog dasz !
Adja Isten, hogy a Pan miniszter âldâst ’hozza szegény tôt népre is!f‘
Bizony! Adnâ Isten ! . . .
AlmAsy: Vândor-utam Âzsia szivébe.