sugár játszó fényfoltjai folyton tovább és tovább nyomulnak, majd az eddig
sotétkékes árnyékfoltok helyén rezgó napsugár villanik fel, míg ott, a hol
enyhe világításban tüntek fel eddig a bokrok ágai, most komor sotétség
borul. Folyton váltakozik a fény és árnyék, folyton más és más a dolgok
képe, s mlndig új táplálékot nyer a képzelet.
Az igazi vadász azonban nem csak rajong a természetért, s várako-
zását ezzel rovidíti, hanem még itt is dolgozik. Megfeszített fígyelemmel
hallgat minden hangra az erdóben, mert neki a legkisebb hang is beszédes
figyelmeztetés. A madár felrebbenése, vaiami szajkó kiáltása, az ágacska
recscsenése sok mindenról beszél, a mi a sürüség homályában tôrténik, s
a vadász minden érzékét felcsigázva figyel ezekre a jelekre
De legnagyobb élvezetet nyújt ilyenkor a harmónikus lelki hangulat.
Szerencsétlen ember az, a ki ilyenkor nem tudja feledni az élet mindennapi
kicsinységeit s feledve mindent, nem tud orülni az igazi életnek. Nem a
tények száraz statisztikája, nem az eredmèny a vadászat igazi vonzó oldala,
az igazi vadászaté, a mely már úgy szólván múvészetté emelkedik, hanem
a reményteljes várakozás, meg a pillanat koltészetének teljes megértése.
Remény és kóltészet ! Mit érne e nélkül a ketto nélliül az élet ? Van-e ezek
nélkül igazi boldogság? Mint az életnek és mint a szerelemnek, úgy a
vadászatnák is ez a ketto az alapfeltétele, hogy botor szivünket kielégítse.
A mint ott némán ültem, csendesen figyelve, mélyen alattam barna
árnyék suhant el a tórzsek kozt, annyira takarva, hogy csak itt-ott láthattam
testének egy-egy részét s agancsának csúcsát.
Maral ! (Cervus eustephanus) villani át agyamban, mert a vad ter-
mete, felvillanó agancsának méretei ennek a fajnak gyenge példányára
engedtek kóvetkeztetni. A Tien-san szarvasa hiányzott még gyújteményünkból
s órómtól felindulva, de teljes nyugalommal emeltem fel puskámat, hogy a
hatosnak vélt szarvast, a mint nyílt csapásra lép, kellóleg üdvdzolhessem. S
meg is jelent ; konnyedén tipegve kozeledett az ágak kozótt, fejét hátravetve,
hogy szarvai messze szétálltak teste mellett — csakhogy nem szarvas volt,
hanem ózbak, valóságos, de- túlfejlett ózbak, mert ilyen eros, ilyen hatalmas
agancscsal felfegyverzett ózbak nines tóbb a világon !
Ha szarvas lett volna, még ha nem tudom mekkora agancscsal is,
fogadni mernék, hogy oda lóttem volna belo, a hova - tetszik, — de így
tánczolt a puskacsó kezemben, mint vaiami lenge nádszál! A meglepetés,
az óróm túlnagy volt, szivem majd kiugrott, úgy dobogott, torkom kiszáradt,
lélekzetem elakadt; mint vadászéletem kezdó éveiben, elfeledkeztem arról,
hogy czélozzak, szemeim megbüvólve tapadtak a kozelgó állatra, ónkény-
telenül elrántottam a ravaszt — s a puska elsült, ki az ég felé, míg a bak
alig 15 lépésnyire tólem a lovés dórejétól megrettenve, sarkon fordult s
hatalmas szókelésekkel eltünt az óserdóben, mielótt még második lóvésre
gondolhattam volna.
Mint a mêgtestesült szerencsétlenség, ügy ültem helyemen s bâmultam
a menekülô vad szôkellései utân, gépiesen mormolva, hogy „a bâtraké a
szerenese ! “
Lâttam késôbb még sok sziblriai bakot teljes szabadsâgâban, egész
sorozat agancs volt a kezemben, de egyetlen egy sem ért fel még csak meg-
kòzelitóleg sem, az én tülfejlett bakommal. A sors ez egyszer kegyesen
mosolygott râm s olyan szerencsét kinâlt, a mi a vadâsznak legnagyobb orôme
lehetne, de a mint sokszor az életben —- a mosolygô szerencsét nem tudja az
ügyetlen kéz megtartani. A szerencsét megragadni, ahhoz igazân bâtorsâg kell.
Ma, évek multân, még mindig szivesen gondolok erre az epizédra, a
mely mint vadâszt, nem tüntetett fel éppen vaiami hizelgó szinben. Az eset
eredményes végzódésével, szivesen beismerem, nagyon meg lettem volna
elégedve s a gyônyôrü diadaljelvényt szivesen vittem volna haza ; de a
piËanat vadâsz-gyônyôrét azért teljes mértékben élveztem s emléke ôrôkre
feledhetetlen marad.
Lôvésem utân azonnal megjelentek Ü zpôk és T emir az erdôn ât, Attei
is hozzâm lépett s mind a hârman vigasztalni kezdtek szerenqsétlenségem-
beng*ïa mely et magam ifjiikori koczavadâsz-szamârsâgaim emlékei kôzé
soroztam). Ü zpôk mâs, még jobb hajtâssal kecsegtetett, s az osvényen lova-
golva, âtmentü'nk az ârkon s a kôvetkezô domblânez kopâr, rendkivül
fneredek nyugati oldalân tnâsztunk fel. Itt KoszTKA-ra vârtunk, a kinek
T kxiiï odakiâltotta, hogy kèvessen bennünket. A fiu azonban nem jôtt.
Jókora idô mulva, a legkôzelebbi hajtâs felâldozâsâval, kiabâltunk, trombitâF
tunk puskacsôvôn, mig végre ÜzpôK-ôt visszaküldottük az imént elhagyott
gerinczre, hogy kiabâljon le a tulsô oldalân levò vôlgybe, a hova jel-
adâsaink mâr nem hallatszottak. Isnaét jô darab idô mult el minden vâlasz
nélkül, s most mâr T emir nyugtalan lett s maga is visszalovagolt. Messze-
lâtômmal kôvettem ôket, a mint majd-.itt, majd amott feltüntek a halmok
kô^ôtt, kiabâltak, orditoztak s lassanként egész nagy területet jârtak be, de a
flü csak nem jelentkezett.
A dolog kezdett aggodalmas lenni. Habâr a térszin erósen tagozott
volt, mégis oly âttekinthetô, hogy eltévedésrôl szô sem lehetett; inkâbb
vaiami szerencsétlenségre gondoltunk, mert a lejtôk rendkivül meredekek, s
azonklvül mâr régen nem eshetett, mert a lehullott fenyô-tük, meg a gyep
is rettenetes sikos volt. K osztka lova sem volt a javâbôl vaiò s mint a tòbbi
mind, lezsarolt, kimerült. A lovas sem volt kirgiz, a ki csodâkat tud mivelni
lovâval, hanem csak orosz. Ezt. mind megbeszélve ArrEi-vel, arra a meg-
gyôzôdésre jutoltunk, hogy keeskene ballà-nk valahol lovastól együtt lezuhant
és ki tudja, milyen szôrnyü. szerencsétlenség érte.
Abbahagytuk a vadâszatot s visszalovagoltunk a keresôkhôz, a kik
külônben maguk is erre a meggyózódésre jutottak: Rôvid tanâcskozâs utân
neki indultunk, hogy elôszôr is azt az ârkot fogjuk âtkutatni, a melyben