Nem haladtunk még messzire, a mikor kis csapat tekkét, kòztuk
néhàny pompàs darabot pillantottunk meg, a mint éppen felettiink, a gerin-
czen igyekeztek àtkelni. Néhàny nagy sziklatomb mogé rejtózve vàrtuk meg,
a mig a gerincz élén tul eltttntek, azutàn utànuk ìndultunk, de ahelyett, hogy
a kényelmes vizmosàsban maradtunk volna, két tàrsam igazi belsó-àzsiai kimé-
letlenséggel a hegylejtónek hajtotta neki lovàt, hogy zegzugos vonalbaiT fel-
nyargaljanak rajta. Nem volt ugyan a lejto egészen fiiggóleges, de nem sok
hiànyzott belóle, s azonkivul a szerény gyeptakaró alól lépten-nyomon
sziklabórcsók bukkantak eló, ugy, hogy még ma sem tudom megmagyaràzni,
miképen birtak a lovak ilyen lejtón felmàszni.
A gerinczre érve, .gyalog kutattam a vadat a szirttòmkeleg kòzòtt,
a mely a màsik oldalon a Karagaiti felé leszakad, de a tekkék eltuntek,
bizonyàra a szirtek mélyebb, védettebb helyein. Szirti galambok (Columba
rupestris), meg ullàrok repdestek a léjtós szirteken, s az egyik fokrnlj '^àig
10 lépésre tólem, óriàsi havasi keselyu (Gyps himalayanus) ròppent fel s
zugo szàrnycsapàsokkal szàllt ki a messzeségbe; bizohyàra aludt és nem
vette észre jòttòmet, a mi kiilonben 6t valószinùleg kevésbbé lepte meg,
mint engem, a mikor vàratlanul és hirtelen szàrnyra kapott a hatalmas
madàr s azokkal a sajàtsàgos sivitó, zugo szàrnycsapàsokkal, a melyek a
nagy ragadozó madarak ròptét jellemzik, oly kozel hozzàm rebbent fel.
A meredek feljàró a lehetó legròvidebb, ha nem is a legkényelmesèbb
uton vezetett fel. a- gerincz tetejére, s igy 'aztàn majdnem ^gyanes^ìiton
haladtunk a felette fuggo sziklàk làt)à alatt a megbgszélt lesóhelyre, a mely
a Mokacsi-vòlgy felé ereszkedó més'zkószirtek felso végénél. volt.
Ez a kis éles gerincz, a melyen voltunk, s a melyet legnagyobbrészt
nòvényzet boritoti, a Szàry-dzsaszyn-tauból nyulott ki, àllomàshelyunkon tul
pedig egyszerre 300 m. magas, teljesen hozzàférhetetlen kopasz fallà meredt.
Elóttiink és balkéZ>felé a Mokacsi vizmosàsoktól szeldelt mészkó szirtjei,
jobbkéz felé nagy, kopàr kar teriil el egész a palaszikla-falakig, a vòlgy felé
meredek mészkósziklàkkal szakadva le.
A helyet igén jól vàlasztottuk meg, mert a mészkófalak kòzt rejtózkòdó
minden vadnak lesóhelyunk mellett kellett elmennie, amennyiben ez volt az
egyetlenhely, a hol a mogòttunk felmeredó sziklagerinczhez jutni lehetett. Mivel
a hajtóknak — T emir és B iL E K -n e k— nagy keriilót kellett tenniòk, turelmesen
vàrtunk jó ideig szellós lesiinkòn à vadra, de semmi sem mozdult. A kezdetben
tiszta ég mindinkàbb elborult, a Mokacsi-vólgy és a Kiiljù-tau felé nyiló szép
kilàtàs nehéz felhók mogott tiint el. Elkezdett azutàn dara hullani, majd havazott,
és az amugy sem vaiami magas Bómérsékletet metszó szél leszàllitotta mind-
jobban. Végre feltiint S zitnyikov a tolilnk balra levo gerinczen; lassan porosz-
kàlt a nyaktóró uton, olyan gondtalanul, mintha a legjobb lovaglóuton jàrna.
Néhànyszor, a mikor majdnem fiiggólegesendeszakadó falak felett, messze elóre
hajolva kereste az utat, valósàggal mindem hajamszàla az égnek meredt.
Hozzànk érve, elmondta, hogy a neki kijelölt térszinen egyetlen egy
k'ószàli-vadat ' sem làtott, s hogy valószinùleg T emir és Bilek sem talàltak
semmit, • mert 6 mär làttà oket àllàspontunk alatt a vöigyben keresztül-
haladni. Elfàradva à hosszü vàrakozàsban s csontig àtfàzva, hazafelé indul-
tunk, és pedig A ttei tanàcsàra oly uton, a mely egy kicsit ugyan „az-maz
dzsaman“ (rossz üt), de „köb jakin" (igen rövid). Mivel alaposan meg akartam
ismerni azt az éles gerinczczé feltorlaszolt szyrt-falat, illetóleg el akartam
érni annak mentén. a Karagaiti völgybe vaiò völgyi àtjàrót, elóbb óvatosan
tudakozódva, hogy miben äll az üt „rossz“ volta, élfogadtam A t te i javaslatàt.
„Az-azkum bar iken“ — »egy kis homok van“, szólt a felelet, „de
nem sokkal több, mint az idevezetó uton volt“. „Kum“ , ltomok a neve a
kirgizek utjàn minden tormeléknek,- legyen az a legfìnomabb homok,-vagy
pedig a glecser-morenàk idétlen sziklabuczkói. S a Tien-sanban melyik ut
nem vezet ilyen „homok“-on keresztül ? E' szerint tehàt elindultunk.
Az ido csak azt vèrta, hogy felkerekedjiink, azonnal teljes erövel tori
ki a vihar; orkànszeruleg sepert végig a szélvész a léjtókon^ s oly nagy
tömeg havat kergetett maga elótt, hogy cSakhamar arasznyi vastag fehér
lepel fedte a talajt. Magasra felhùztam galléromat s flilémre ràntottam siive-
gem karimàjàt, hogy védjem arezomat a hópelyhek tühegye eilen; termé-
szetes, hogy az ùtra nem nagyon figyeltém, a mely eleintè kis görgete-
gekkel boritott mezón, majd pedig agyagpala-lemezkékkel kevert agyaggal
feriett, mind meredekebbé vàio lejtón vezetett tova. Egyszerre A t te i leugrott
lovàról, s mig Oruz-bek és S zitnyikov példàjàt kovették, iova mellett elmàszva,
làtható felindulässal jött vissza hozzàm>
„Uram, ;äz üt nagyon rossz. ! a talaj megfagyott s hó esett rà, nem
maradhatunk lóhàton, gyalog keil menniink . . . " S most következett egy
csomó siralmas hangon elóadott mentegetódzés ! Körültekintve, magam is
felismertem a csinos kis kelepczét, a mibe jutottunk. Fölöttünk a palagerincz
hozzàférhetetlen szikläi függöttek, ehhez félkoralakban csatlakozott az a
kar, a melyen lovagoltunk. Ez, helyenkint napvilàgra bukkanó, sima kóla-
pokból épiilve, oly meredek volt, hogy durvàbb tormelék sehol sem tudott
filggve maradni rajta, csak az elóbb emlitett agyägos màllàs-termék vékony
rétege fedte a sziklàt. Alig 100 m.-rel alattunk azonban még ez a lejtós
karczirkusz is hirtelen vertikàlis mészkófalakkal ereszkedik le. Ennek a falnak
magassàgàt és borzalmassàgàt a Mokacsi-vólgyben vaiò lovaglàsunk alkal-
màval volt szerencsém làtni. A murvàs, nedves iszap kókeményre fagyott,
s még azonfelill vékony hóréteg is fedte,: ügy, hogy azon a keskeny kecske
jàràson, a mely utunk gyanànt szolgàlt, csakugyan egészen kózel àllt a
lecsuszàs veszpdelme.
Visszafordulni lehetetlen volt, mert a lovak a keskeny ósvényen semmi
szin alatt sem tudtak megfordulni. Igy hàt nem maradt màs hàtra, mint
fogainkat összeszoritva, nekikeseredni az ut folytatàsà-nak. A lovakról levet