nyire az eredeti észak-déli irányt kòveti, de aztán egy délnyugat felól jovó
árok mentén vezet felfelé.
Barát-keselyük és hollók seregei keringtek a volgynek ezen része felett,
s az elóbbiek kozül egynéhány oly nehézkesnek, láthatólag jóllakottnak lát-
szott, hogy 0Ruz-BEK-kel megpróbáltam egyiket kózülük, lóháton kergetve,
elevenen elfogni. Kónnyü lett volna a ronda állatot meglóni, mert vaiami
30 lépésre megkozelíthettük ; azonban ámbár most már teljes vágtatással
rontottunk feléje, még sem veszítette el lélekjelenetét, hanem szárnyra kapott,
a mivel persze a tervezett meglepetés csütórtókót mondott s a hajszának
vége volt ; a meredek sziklák kózé, a melyekbe néhány nehézkes szárny-
120. kép. A Kara-kijah volgye. (Jobbfelól az Asu-tor felé vezetó volgy.)
csapás után beszállott, persze nem kovethettük, így tehát inkább a hollókra
fordítottuk figyelmünket, a melyek kozül egyet lelóttem, adat-példánynak
gyüjteményem számára.
Ott, a hol a 20°-kal nyugat felól lefolyó Kara-kijah a dèli irányt veszi
fel, az eddig meglehetósen egyenletes út meredeken kezd emelkedni, eleinte
sima, pázsitos lejtókón, majd aztán egy règi, erósen begyepesedett morèna
torlaszán felfelé. E felett a lépcsó felett .mintegy 2 verszt hosszú, teknószerü
magas vólgybe jutunk, a.melyet balról keskeny, erósen csipkés sziklagerincz,
jobbról pedig rengeteg tòrmelékhalmazok szegélyeznek, a melyek a tulsó hegy-
oldalról nyúlnak le.
Nagy csapat tau-teUe (kószáli. vad) ( tartott pihenót ebben a csendes
vólgyben, a mely jóttünkre azonban, sajnos, még lovéstávolon kívül, kereket
oldott a baloldali gerincz felé. Néhány hatalmasan kifejlódott, úgy látszik,
telette vén bak volt kózóttük, s csakugyan bosszankodtunk azon, hogy ily
meggondolatlanul, minden elóvigyázat nélkül lovagoltunk elóre ! Azonkívül
itt is seregestól tanyáztak a marmoták, a melyeket a kirgizek külonós eló-
szeretettel üztek, hajtottak, természetesen leggyakrabban minden eredmény
nélkül. Ez a szemtelen, kóvér kis állat ugyanis sohasem távozik messze
lakásától, azonfelül pedig a kis hájtómegnek iramodása, a milyen nevetséges,
épp olyan sebes, és sokkal gyorsabban meneszt, mintsem az ember gondolná,
úgy, hogy rendesen még a kelló idóben elérik oduik biztos menedékét. A kirgizek
azonban még az oduban sem hagynak békét nekik, a mit igen fénye-
sen bizonyított éppen itt egy legalább négy-ótszáz lépés hosszú, pusztuló
félben levó vízvezeték, a mivel dologtalan kirgizek hozták el valamikor a
121. kép. Az Asu ter hágóig felnyúló kar-volgyület.
Kara-kijah vizét az egyik szerencsétlen marmota barlangjának szájához. K osztk a
valósággal lelkesült a nagyszerü dologért, sót magamban is édes emlékek
merültek fel gyermekkoromból, abból az idóból, a mikor még „ürgét ontot-
tünk“. Itt azonban ez az élvezetes sport, úgy látszik, óriási arányokat óltótt:
nem is hiszem, hogy vaiami rongyos marmota-lyuk kedveért ilyen hosszú,
kó- és fóldépítésü, mesterséges vízvezetéket készítsen más valaki, mint a
halálos unalmában még a legképtelenebbre is képes kirgiz !
Vaiami l ‘/s versztnyi folyton emelkedó térszin után, az út egyszerre
élesen, majdnem derékszóg alatt fordul nyugatra s egyenesen a hágóra
vezet, a mely a kar legvégén, keskeny résen vezet át. Jobbra olyan szor-
nyen ossze-vissza szaggatott, éles sziklák zürzavara emelkedik, a melyhez
hasonlót még a tiroli dolomitok kozott is alig láttam, balra pedig a hosszú,
keskeny gerinczet, a melynek mentén felfelé haladtunk, széles, nem éppen
jelentéktelen glecser takarja be.