fel s alâ, mintha megbolondultak volna, olyan fülsiketitô orditâssal, hogy
az ember feje belefâjdult, mégis ezt a viszonylag nyugalmasabb pillanatot
felhasznaltam, hogy foglyomhoz forduljak. Atkôtôje szerint sztarsina volt/s
igy méltân vonhattam ôt, lehetôleg kemény hangon, felelôsségre. Lehetetlen
ennek a külônôs kihallgatâsnak részleteit elmondanom, mert valôsâgos boszor-
kânytânczot jârtak azalatt kôrülôttünk. Szakadatlanul lârmâzva, fenyege-
tôzve hullâmzott kôrülôttünk a sok lovas kazak, beleorditoztak a sztarsinâval
valô beszédembe, s âltalâban kezdték magukat olyan kellemetlenül viselni,
hogy a nagaika folyton csattogott, sôt még egy-egy puskacsô is elôvillant,
mire kénytelen voltam embereimre râkiâltani, hogy lô'ni nem szabad. A lârma
miatt valôsâggal orditoznunk kellett egymâs fülébe.
^ dolog veleje annyiban âllott, hogy a tegnap este elmenekült suhancz
késô éjjel, egészen kimerülve érkezett auljâba, s ott elmondta, hogy mi meg-
tâmadtuk ôket s két târsa eltünt. Rôgtôn felkerekedett az aul ôsszes férfi-
népe s nekiindult még az éjjel a foglyokat kiszabaditani ! . . .
A mikor a sztarsina szerenosésen . elérkezett ehhez a ponthoz, -u|ra
kezdôdôtt a lârma ; az egész raj a foglyok utân üvôltôtt fülsiketitô kôrüsban,
ismét kezdett kis csoportunk felé nyomulni. s nem éppen jâmbor fegyve-
rükkel, az ukurukkal oiyan aggodalmasan kezdtek hadonâzni, hogy a jelenet
egy pillanatra kritikusnak tünt fel.
A milyen kônnyen fel lehet izgatni a kirgizeket, alapjâban véve ép
oly gyâvâk, s azonkivül az orosz hatôsâgok irânt olyan nagy respektussal
viseltetnek, hogy, ha csak hirtelen haragbôl nem, erôszakoskodâsokra csak
ntkân vetemednek. Mindenekelôtt tehât a kedélyeket kellett elôszôr lecsilla-
pitanom s erre olyan eszkôzt hasznâltam, a mely mâr tôbb esetben kijôzani-
totta az ellenkezôket. Jelt adtam embereimnek, hogy szoritsâk egy kissé
hâtra a tômeget, a mit néhâny nagaika-csapâs az elül levô lovak orrâra
gyorsan foganatositott, aztân beugrottam a jurtba és kihoztam ' A*- jegyzô- .
kônyvemet. Akkor aztân odabômbôltem a sztarsinânak r „hogy hivnak?
melyik aulban vagy sztarsina?“ s aztân hasonlôan szôltam râ a tôbbiek
kôzül is a legnagyobb torküakra, minden nevet komoly- arczczal irvà a
jegyzôkônyvembe.
Halotti csend kôvette ezt a ténykedést; a „felirâs“-tôl ügy félnek à
kirgizek, mint a tüztôl ; valôszinüleg bizonytalan, félelmes kôyetkezményekkel
van ez az ô tudatukban ôsszekôtve, mert ennek a môdszernek sohasem
marad el a hatâsa, s a rémület elsô pillanatâban a halotthalavâny, hebegô
„deliquens sohasem mulasztja el, hogy ârtatlan együgyüséggel azonnal
egész hüen be ne mondanâ nevét és illetôségét.
A mikor hârom vagy négy nevet felirtam, a lovasok kezdtek vissza-
vonulni, s az eddig nagyon is ôntudatosan fellépô sztarsina igen alâzatos
lett s kérelemre fogta a dolgot. Most mâr hât okosan lehetett velük beszélni.
Legelôszôr is a sztarsinât hordtuk- le, hogy, bâr hivatalt visel, még sem
átall ilyen „csendháborítást“ (barantá-nak mondtuk) elkovetni. Azután tudo-
mására hoztuk, hogy fegyver-rejtegetés büntettében részes, mert mint az
aul elüljárójának, tudnia kellett volna, hogy az egyik alattvalója . „jegy“
nélkül berdankát hord magával, s hogy e miatt majd a naryn-koli hatóság
elótt meg fogjuk tenni ellene a feljelentést. Végülpedig kiadtam neki aparancsot,
hogy a tegnapi szokevényt a további tórvényes lépések megtétele végett
azonnal szolgáltassa ki, s aztán egész csapatával együtt azonnal és feltét-
lénül takarodjék el.
Ez u tá n a sa lam o n i íté le t u tá n v is s z a té rtem ju r tom b a , a h o v a m a g am m a l
v ittem SziTNYiKOV-ot, m in t a k a r a v á n le g ta p a s z ta lta b b ,,s z te p n y á k “-já t, h o g y
n y u g o d ta n m e g b e s z é ljü k a ré sz le tek e t.
Kétségtelen, hogy az embereknek félig-meddig igazuk volt, mert akár
kik is voltak tegnap este azok hárman, JÉégis csak útonállók módjára fogtuk
el óket,, s hem lehet rossz néven venni, hogy hozzátartozóik síkra száll-
tak értük. Komplikáltabbá tette azonban a dolgot a titkolt fegyver, meg a
amai. eroszakos támadás, a mely a „ture“ és a két orosz jelenlétében sem
kezdett azonnal csendesedni s udvarias kérelemmé simulni, mint a hogy az
ilyen korülmények kòzott a kazakokhoz illett volna.
A magasabbrangú hivatalnokokkal való beszélgetésekbdl tudtam, hogy
az ázsiaiakkal szemben a tekintélyt nagyon is meg kell órizni, s ezt eddigi,
bár ròvid idei tapasztalataim is igazolták. Akármilyen kellemetlen is reám
nézve mindenféle feljelentés, mégis. azt hittem, az lesz a Ieghelyesebb; ha
foglyainkat egyszerüen átadjuk a naryn-koli hatóságnak, annál is inkább,
mert ártatlan yoltukról egyáltalában nem voltam meggyozodve, de meg a
fegyvertilalom ellen való vétség már fenforgott. A dzsarkenti kazakokat
úgy , is úgy ; ismerik már, mint rosszindalatú csocseléket, ám menjen a dolog
a maga torvényes útján.
S zitnyikov teljesen egyetértett ezzel a felfogással s külonosen meg-
botránkozott a kazakok hosszantartó féktelenkedése miatt. Felfogása szerint,
már az ó látására is — nem is említve az én megjelenéseihét B azonnal
le kellett volna szép illedelmesen a lóról szállaniok és süvegjüket levéve,
kórusban bógni az^ ,,aman“-t ! De még azt is megjegyezte, hogy szerencse,
hogy az aul ilyen messze van tanyánktól, s így a kazakok csak reggelre
érkezhettek meg, mert ha éjjel jonnek, sokkal súlyosabb lett. volna a Jielyzet
,s némi kis lovoldozést alig kerülhettünk volna el. A khinai határ még vad
vidék ; odakinn még durva torvények uralkodnak, s a vadász itt még gyor-
sabban bánik fegyverével, mint a nagyobb települések védelmi korében.
A míg mi a teendó intézkedéseket hánytuk-vetettük meg, az alatt odakinn
ismét kitòrt a skandalum, s az ajtón kitekintve, ismét a règi harczi
jeleneteket láttam kifejlódni. Erre már elvesztettem türelmemet; a nagaika
helyett, a mely talán qobban helyén való lett volna, felkaptam a jurt falán
függo revolvert s kisiettem vele. Ezt a fegyvert rendesen O ruz-bek viselte