az ivócsészét hordjâk az utazâs alatt, végül még az igazân csinos müvü kések,
hosszü, czafrangos bôrtokban, a melyet szintén az ôvükôn hordanak. A fél-
gômb alakü ivôcsészék, a milyeneket az ôsszes benszülôttek hasznâlnak,
és a melyeknek sehol sem szabad hiânyozniok, ma mâr majdnem kivétel
nélkül orosz, vagy olcsô khinai gyârtmânyok, a melyek a belfoldi, sokkal
muvésziesebb ipartermékeket tokéletesen kiszoritjâk. Végül még cgy eredeti
czikket akarok felemliteni, a melyet tômegesen ârüsitanak Szamarkandban.
Ez a lopótòkból készitett tubâkos-szelencze. Az érni kezdô tokôt derékban
kôrülkôtik, mikor még zôld, s ezzel kényszeritik, hogy kivânt alakban fej-
lôdjék. Egyik-mâsik egész csinos kis dolog; a legtôbbnek azonban hihe-
tetlenül szemérmetlen alakja van, de azért toronymagasra felhalmozva, ott
vannak a nyllt utcza sorân, bizonyitva, hogy a szârtok, illetóleg tadzsikok
mityen dürvân erkolcstelenek.
A bazâroknak azokat a szakaszait, a melyek a mindennapi élet szük-
ségleteit, a minden müizlés és disz nélkül szükôlkodô kôzonséges târgyakat
szolgâltatjâk, a fennebbiekben eléggé ismertettem, s most râtérhetek azoknak
a dolgoknak a megismertetésére, a melyek a turista szemében nagyobb
becsüek: a tulajdonképeni müipari târgyak leirâsâra.
A gyermek-mesék kezdik belénk oltani azt a képzetet, hogy a Kelet a
bûvôs pompa és a nagyszerüség mesés hazâja, s ezt a hiedelmet még csak
nôveli a tôrténelem, meg a müzeumainkban felhalmozott kincsek tanusâga.
Mérhetetlen, mesés fényben és pompâban nyilatkozô- gazdagsâgot, ôsrégi tiîl-
flnomult kulturât vârunk, a mely a nép minden rétegét âthatotta s a müvé-
szetet kozkincscsé tette ; müvészetet, a melynek forrâsa a tündérvilâgba
ragadô fantâzia, s a melynek alkotâsai mindig üjak, mindig felülmulhatatlanok.
Ha nem is valljuk be, lelkünk mélyén mégis ez a vârakozâs lappang, akâr-
mennyire fegyelmezett is, akârmilyen kétkedô is az elménk. A kelet izzó
napfénye, a mindig sugârzô kék ég derüje, messze elôre lovelik sugaraikat
s felébresztik a képzeletet. Mindnyâjan alâ vagyunk vetve ennek a büvôlô
hatâsnak, s mielôtt még Keletre jutottunk volna, mâr is vaiami nagyot, vaiami
képzeletet felülmulô nagyszerüséget vârunk.
Es mit nyujt a mai Kelet? — Ôriâsi csalôdâst! Nyomor, szenny, piszok
mindenfelé, hanyatlâs, sot pusztulâs mindenütt.
A régi, délies ég ragyogô fénye még ma is éppen ügy sugârzik, de
gyujtô heve ma mâr nem lelkesiti az orszâg gyermekeit. A teremtô erô
kimerült, a szellem eltünt s a mi az ôsapâk hagyatékâbôl még fenmaradt,
azt a mai, idegen vilâg meg nem érti" s csak küjsôség marad minden tovâbb
fejlesztô erô, minden teremtô lélek nélkül.
Sehol Keleten ilyen nagy csalôdâs nem éri az idegent, mint itt Belsô-
Âzsiâban. Tôrôkorszâgban, Perzsiâban s mindenekfelett Indiâban még bôven
talâljuk nyomât a mesevilâg pompâjânak, de Kôzép-Àzsiâban a Timuridâk
ideje ôta minden pusztulâsnak induit, durva barbârsâg tette tônkre az akkori
fellendillést s annyira elpusztitotta a szép idok minden emlékét, hogy ma
màr alig maradt fenn belóle vaiami,
Valóban feltuno, hogy milyen kevés muizlése van Turkesztàn mai
népének és pedig kivétel nélkul mindegyik népfajnak. A muipar egyes àgai
ugyan még viràgoznak, de ezek is tespedésnek indultak. A muvészet igazi,
pezsgó élete hianyzik, ujat sehol sem teremtenek, s az osi hagyomàny, a
melyet lusta csokonyosséggel hagytak apàról Aura, az is elveszti lassan a talajt
s a megsemmisulés felé kozeledik. Ebben a tekintetben a legujabb idok siettet-
ték a pusztulàst, mert a szellemi kimeriiltséghez még a modem tuczàtàruk
mérgezo, izlésrontó hatàsa is hozzàjàrult, A mesterségek technikàja eldurvult,
az anyag igaz voltai elhanyagoltàk, nemcsak abban az értelemben, hogy rosszabb
mindségu anyagot alkalmaznak, hanem azért is, mert a mutàrgyakhoz nem
veszik a kello anyagot. Ezzel aztàn megpecsételték a tiszteletre méltó àzsiai
muipar sorsàt, s teljes pusztulàsa a kòzvetetlen kòzel jòvoben vàrható.
Ez az àltalànos bevezetés szukséges volt, hogy az olvasónak elore is
minden illuziójàt elvegyiìk „Kelet mesés kincseit“, meg Belsó-Àzsia muiparànak
becsét és értékét illetóleg. A szomoru igazsàg egészen vilàgos lesz, a mint
az egyes rhuiparàgakat egyenkint elóveszszuk.
A rriint màr emlitettem, az iszlam-vallàsu Turkesztàn muVészete legfénye-
sebb viràgzàsàt a Timuridàk idejében érte el, tehàt vaiami 500 éwel ezelótt.
Ennek a korszaknak muvészetérol, illetóleg ennek magas fejlettségéról fényesen
tanuskodnak az abból az idóbóhszàrmazó
éptiletek, kiilonòsen Szamarkand muem-
lékei, Ezeknek az épuleteknek klasszikus
diszitményei a keleti muvészet minden
àgàhoz kimerithetetlen kutforràsul szolgàU
hatnànak, mert az épuleteknek nemcsak
vonalai, nemcsak architekturàja, hanem
még ornamentikàja és ennek szinezése
is mintaszerunek mondható. Mindazàltal
ennek a tòkéletes formàkat létesltó mu-
vészetnek igen kevés hatàsa van a mai
àllapotokra, s csakis retrospektive hat,
ellenben a muvészetet feleleveniteni kép-
telen. Annàl killóndsebbnek tiinik fel ez a
dolog, mert az ujabb kutatàsok valószi-
nuvé teszik, hogy ennek a muvészetnek
belsó valója uralaltaji eredetu, s igy a mai
népesség lelkiiletével rokon.
'A XIV. szàzad muvészetének elsó
sorban természetesen az épitóiparrakellett
volna hatnia, de éppen ebben a tekintetben koMuió ams.