izzó fülét, a nélkül, hogy megégetné vagy bekormozná a kezét, mert hát
a iisztaságra is tobbet adnak ám, mint azt az ember felületes megflgyelés
utén gondolná! Nagy fakarikát, úgynevezett tiipkucs-ot raknak le a vendégek
elé a foldre, s erre áüítják a gombolyü fenekü, ontott-vas üstót, gózólgó tar-
talmával együtt. A bai-bicse ezután kezébe veszi a gereblyeforma vas csengel-1,
a melynek éles karmaival az egyes húsdarabokat kihalászsza az üstból, s
müvésziesen helyezi el fatányérokon és teknóforma fatálczákon; a fej és
a gyenge bordadarabok a külonosen megtisztelt vendégnek jutnak. Végül
aztán az egésznek a levét is, a mely a hosszú fózés folytán er6s, kon-
czentrált, rendkívül jóizü bouillonná vált, nagy facsoborokbe (aják) toltik,
s vigan megindul a falatozás !]t
A háziúr az illemszabályok szerint nem vehet részt az ebéden, miután
neki kell a vendégeket kiszolgálnia. (Ezért aztán szegénynek nem is jut az
egész ebédból tobb a maradéknél, illetóleg annál a pár falatnál, melyet boles
elórelátással a bai-bicse tett félre számára! )
Ha az ebéd idegen ture tiszteletére készült, akkor ezt rehdesen-Jífeját
dzsigitje szolgálja ki, helyettesítve a házigazdát. Mi nekünk ebben a tekin-
tetben jó dolgunk volt, mert P avel és Oruz-bek szakférfiak voltak, a kik a
dolgot tovéról-hegyére ismerték.
Egy pillanat alatt folosztják a „tiszteletbeli“ darabokat, mindenekelótt
a koponyáról leszedik a tokadarabokat, a nyelvet, a füleket és a szemüregek
zsírrétegét, s ezeket a falatokat néhány borda, egy jókora szelet czombhús,
a mellcsont és némi tiszta farok-zsír kiséretében egy tábak-ra (fatálra) rakva,
a türe elé teszik. A maradékot szétosztják a tóbbi yendég és „asztaltárs“
kózott, a kik eléggé rangosak ahhoz,. hogy ebben a megtiszteltetésben része-
süljenek. Kését úgy is magával hordja mindenki, egyéb evóeszkózre pédig
szükség nines: hisz ott van az ember tíz újja. Megindulhat tehát az egész
vonalon a jóizü falatozás, melyet csak azzal szakít meg az ember, hogy
kiürítsen egy-egy csészével a forró levesból (szórpa), vagy pedig, hogy egy-
egy darab húst belemártson az erosen megsózott, erré a czélra szolgáló lébe,
A háziúr még ebéd elótt vendégrol-vendégre jár és a kungán-bó 1
mindenkinek meleg vizet tolt a kezére, sót tiszta kéztórló kendót is kinál
(szu-dzsóluli)): tehát mégis van valami tisztasági érzékük. A mohón faló
esoport, a sok zsírtól fényló ábrázat és kéz, a hatalmas húsdarabok és
esontok, a melyek lelkiismeretesen kézról-kézre járnak: mindez meglehetósen
undorító, s alapos megszokás kell hozzá, hogy ilyen társaságban jól érezze
magát az ember. Persze nem hiányzik a dologban a kómikum sem, eme
áldott, esodatevó ir, mely az expedieziós élet annyi kellemetlenségén, kalandján
szokott átsegíteni.
így mindenekelótt hozzá tartozik az elókeló tisztességtudáshoz, hogy a
magasabbrangú az alacsonyabbat mindenféle jó falattal kinálja meg, sót azt egye-
nesen a szájába is dugja. Ha az ember egy darab csontról a húst már fél.ig lerágta,
akkor a maradékot jóakaratú ,,)«e!“-vel a házigazdának, vagy más rangos
egyénnek nyujtja, a ki hálás szemforgatással. rágicsál rajta tovább. Igy
némelyik darab valósággal kézról-kézre megy, mert idókózben a szegényebb
rokonság s a ház szolgaszemélyzete is szerényen besompolygott, s tisztelet-
teljesen meghúzódott a maga helyén, az ajtó táján, míg az asszonyok és
gyérmekek külon kis csoportban bújnak ossze baloldalt az as-chaneh mellett.
Az elóbbiek rendesen esak a lerágott esontokat kapják meg, második
vagy harmadik kézból, a melyeket aztán teljesen letisztítanak, sót magát a
esontot is feltorik, hogy a velójét kiszürcsolgessék. Anyagilag valamivel jobb
dolguk van az asszonyoknak, mert ezeknek g - ép úgy, mint a mi vadász-
reggelinken a kutyáknak ■ néha-néha valami jobb falatot dobnak oda, a
mit ók aztán lehetóleg elrejtózve koltenek el.
Ezek a „megtisztelések“ nagyon sok mulátságot okoztak nekünk, s
nem egy jó, zsírtól esepegó falatot tomtünk vendéglátó gazdáink nagyra tátott
szájába, a legleereszkedóbb „me!“ szóeska kiséretében; kényesebb azonban a
dolog, ha a házigazda maga is ák-sziják (fehér-esont), azaz magas származású
úr, mert akkor a nyárs kéthegyüvé lesz ! Szerencsére, Oruz-bek dzsigitem elég
jól ismerte már az európai szokásokat, hogy mindkét alkalommál, a mikor a
viszonosság veszélye fenyegetett, meg tudott a kolcsóntól kimélni.
Mint minden keleti, úgy a kirgiz is a kapott falattal való megelégedé-
sének hangos boffentéssel ad kifejezést,,s m inden^we /“ után kétszer, vagy
háromszor hangzik fel ez a hálafohász a legmélyebb § mondjuk — lélekbóffl
úgy, hogy az európai igazán rosszul lesz tole.
Meglepó rovid idó alatt eltünik az egész birka; 7— 8 ember alig 10
perez alatt elbánik vele ; de a kirgizek még sokkal tobbre képesek, s álta-
lános szabálynak tekintik, hogy a felnótt ember egymagában végire tud
járni egy egész birkának. J onóff tábornok mesélte, hogy Ferghanában tóbb
hétig vadászott kirgizekkel, s három benszülott vendége,: .a fejedelmi vérból
származott Machmud-bek és annak két roko.na, valósággal három birkát ettek
meg naponkint három étkezés alkalmával, úgy, hogy naponkint és fejenkint
egy-egy birkát kellett szolgáltatnia. Természetes, hogy ugyanezek az emberek
aztán a legnehezebb megeroltetések kozott, heteken át képesek naponta néhány
korty kumiszszal, egy csésze dzarmával, vagy egy marék pórkólt árpával
egész pompásan megélni.
A ebéd befejezését mindig a bes-parmák képezi, a mit a félretett
gerinczvégi zsírból s némi czomb-húsból készítenek, úgy, hogy ezeket éles
késsel finomanigsszevagdalják, fatányérban ósszekeverik, s levessel (szórpa)
feleresztve, ; sürü péppé habarják, melyból aztán puszta kézzel kerek gom-
bóczokat gyúrnak s ezeket roppant élvezettel, szórpólve és csemcsegve nyelik
el. Bes-parmak -(ót ujj) a neve ennek, mert külónós kézfogás kell hozzá,
hogy a ragadós tomeget fésüszerüen állított ujjakkal, egyik kézból a másikra
kenegetve, nagy ügyesen gombóczczá gyúrják.