A tien-sani medve, ugy, mint minden rokona, ktilònben éles érzé-
kekkel rendelkezik, de nagyon rosszul làt, a mi vadàszatàt rendkiviìl meg-
kònnyitì. Ha a kirgizek a szyrt-plateaukon észreveszik a medvét, a mint
vaiami marmota-turàst nagy igyekezettel kaparàsz ki, csak a szél irànyàra
vigyàznak, egyébként egész nyiltan, bàtran kozelitik meg lòvéstàvolra, a mi
majdnem kivétel nélkul mindig sikertil. A vadàszatnak ez a konnyu módja
màr bizonyàra teljesen kipusztitotta volna a tien-sani medvét, ha vadàszata
nem volna bizonyos tekintetben veszélyes, a mi még a hivatàsos mergen-ek
kozt sem mindenkinek vaiò mulatsàggà teszi a medvevadàszatot. Az aiu
ugyanis rendkivul duhos fenevad, s ha rea lottek, a vadàszt feltétleniil nagy
diihvel tàmadja meg. Temie egyszer a Karakol-vòlgyben csak hogy éppen meg
tudott menektllni egy ilyen kalandból; a dzselani
C h o d a i-k e l d i vadàsz csunya forradàsok alak-
jàban viselte bordàin és karjàn a medvével
vaiò igen kozeli talàlkozàsnak az emlékeit, egy
harmadik vadàsz pedig, a kinek nevét
elfelejtettem, Dzsergalànban megmutatta
szòrnyen òsszemarczangolt felsòtestét.
A medve vàllait, mellét és hàtàt való-
sàggal szétszaggatta.
Az efféle események miatt bizonyos
respektusa van a medvének a vadà-
j szok elòtt, s hogy még mindig van medve
a Tien-sanban, azt tisztàra annak lehet
kòszònni, hogy nem minden vadàsz mer
| beléje kòtni.
A rnig a medve utàn kutattunk —
sajnos hiàba 9 nem mulasztottam el azt
142. kép. Részlet a Karagaiti szurdokàból.
sem, hogy a Mokapsi-kar felépitését tanulmànyozzam. A Szàry-dzsaszyn-tau
minden kis glecser-karja rendkivul hasonlit egymàshoz : . az 500S600 m.
magasra emelkedò csucsòkkal koronàzott, havas gerincz minden .két csucs
kozòtt széles, meredek czirkusz-Vòlgyet vesz félkòrben kòrul. Ezt a vòlgyet
lenyuló sziklasànczok, sivàr tòrmelékkùpok, a durvàbb vagy flnomàbb dara
és tdrmelék tòmeges felhalmozódàsai teszik tagozottà. Egy vagy tòbb kiilon-
bòzo nagysagu jégàrnak néha 10—12 km. hosszu, fekete tormelékkel fedett
nyelvei egészitik ki a képet, a melynek a magassàg szerint zónàkra vaiò
oszlàsa igen feltrino jellemvonàsa.
A kar fenekét rendesen udezold alpi rétség fedi. Erre kòvetkezik az
a széles zòna, a mely mintegy 400 m. magassàgkulònbségu szintek kòzé
van befogva, s a mely fòleg sziklàkból és tòrmelékbol all, mig igazi nòyényzet
helyett csak itt-ott, gyéren, a magas havasi - flòra sziirkés-zòld szine hamvazza
be. E fòlòtt mintegy 100— 150 m. magassàgu, teljesen kopàr zòna kòvet-
kezik, a mely et „àtmeneti övnek“ nevezhetnénk, mert az àrnyékos (északi és
keleti) lejtökön a firn és hótakaró itt lenyulik egész a nòvényzet hatàràig,
mig a napos (dèli és nyugati) lejtok teljesen csupàszok. E felett a zòna
felett a tartós hó vakitó fehér takarója kòvetkezik, a mely a helyzete szerint,
majd mint fìrntakaró, majd mint jégpànczél, majd mint magas jégàr, mért-
fòldeken végig összefüggöen takarja a hegyvilàgot.
A. Mokacsi-kart különösen széppé teszi az itteni kòzet szine. Ez a
pala nem sàrgàsbarna, hanem fényes szénfekete, a mi a felette fekvö, vakitó
fehér hótakaróval nagyszerfl ellentétben van. Különösen sajâtsâgos rétegzést
talàltam az egyik kerek hegyküpon, mert ennek alsó része hófehér mâr-
vâny, tetejs pedig ettöl élesen elvâlasztva, szénfekete palâbôl van.
E mellett a küp mellett, sziklâs résen âtvezetô hâgôval, a felsô Tez-
vôlgybe lehet jutni, a mely ismét a Szâry-dzsaszyn-tau lânczân tül fekvö
Inilcsek-völgybe közvetiti az âtjârâst. Îgy a Mokacsi-völgyben Ig n a t iev expe-
dicziôjânak ütvonalâhoz csatlakoztunk, de meg egészen közel jutottunk a
Szâry-dzsasz âttôrése körül kifejtett tevékenységünk szinteréhez is, s ezzel
szerény tervemet legalâbb annyira megvalósitottam, hogy a nyugat fêlé vaiò
elôrenyomulâs helyett most màr kelet, felé lehetett huzôdnom.
Kellô tâjékozôdâs utân lemâsztunk a meredek karvölgyböl a Mokacsi
kanyargôs, festoies mészkô-falakkal diszitett vôlgyébe s aztân innen a két
völgyet elvâlasztô, hatalmasan feltornyosulô palagerinczen keresztül ismét a
Karagaiti vôlgyébe. Utközben fôbb kôszâli-vad csapatot lâttunk, de az idöböl
kifogyva, nem vadâszhattunk râjuk.
Az egyik csoportot, vaiami 200 darabból allò sereget azonban megjegyez-
tük, mert ebben mâr igazân rendkivül vén példânyok voltak, még a hâtukon
is tül nyülô ôriâsi szarvakkal.
Meredek, arcsa (Juniperus pseudosabina) nevü gyalogfenyôvel meg
pâzsittal fedett hegyek között kanyarodtunk keskeny, mély ârokban jobb-
felé, hogy a két völgy közötti gerinczet megmâszszuk. Ütközben ôt farkast
talâltunk, a mint egymâssal kutyâk môdjâra jàtszottak. A farkas ugyan
egyàltalâban nem ntkasâg ezen a vidéken, s majdnem mindennap pillan-
tottunk meg egyet vagy kettöt, de sohasem ilyen közelröl, alig 200 lépésrôl;
mint most. Természetes, hogy azonnal leugrottam a lóról s a legnagyobbikat
leteritettem egy lôvéssel, mielôtt még menekiilésre gondolhatott volna.
A lôvésre a farkas összerogyott, de csakhamar ismét feltâpâszkodva,
sülyosan sebesülve tünt cl a gyalogfenyö között. Többi négy târsa a farkast
jellemzô hosszü galoppban, behüzott farkkal rohant el. A lovés helyén
sok vért talâltunk, a melynek nyomân még behatoltunk az âtlâbolhatatlan
bozôtba is, de^a farkast nem talâltuk meg. Az arcsa-bozót szôvevényes
rengetegében lehetetlen volt utâna kutatni s îgy, bar minden diadaljelvény
nélkül, de azzal a jôlesô tudattal mentünk tovâbb, hogy egy ilyen vesze-
delmes bàrânypusztitônak legalâbb örökre befejeztük rablô életét.